Van akinek már snassz, mert tömegrendezvény, mert aszfalt, mert sok a pohos és a csíra, de az Ultrabalaton az a rendezvény, amely itthon a legtöbb futót mozgatja meg egyszerre. Valóban nagyon nagy a merítés, talán túlságosan is nagy, de azért itt is lehet olyat domborítani, ami előtt le a kalappal. 

A recept egyszerű: fusd körbe a Balatont. Hasonló verseny már van, a BSI Szuperbalatonja, ám a két rendezvény merőben más. A Szuperbalatonon négy egymást követő nap kell megfutni a penzumot egyénileg vagy csapatban, az UB-n ezzel szemben folyamatosan kell futni. A Szuperbalaton is kihívás - négy egymást követő napon félmaratonnyi távokat megfutni, illetve egyedül 45-50 kilométereket azért nem semmi - az UB esetében az a kunszt, hogy ezt gyakorlatilag pihenés nélkül kell megcsinálni. Vagyis ha az a kérdés, hogy mi a nehezebb, négy nap alatt letolni négyszer 50-et vagy egy nap alatt 221-et, akkor nyilván utóbbi lesz a nagyobb kihívás - azért hosszabb az UB, mert északon többet kanyarog logisztikai és egyéb okok miatt. 

Mindazonáltal a Szuperbalaton összességében egy verseny, ahová komoly emberek mennek komolyat futni - itt futottam én is a maratonomat. Az UB meg egy rohadt nagy buli, ahol nem mellesleg futni is kell. És az a kérdés, hogy mekkora a futás és mekkora a buli része. Aki egyedül megy végig, annak inkább pár nappal később jön a buli, aki viszont nagy csapatban, annak végig az.  Mi kilencfős csapattal mentünk, így egyénileg 25 km jutott nagyjából egy főre, vagyis nálunk úgy kétharmad buli, egyharmad futás lehetett az arány.

Zamárdi, reggel fél hét, háttérben Tihany, mögötte Füred, vagyis a cél

Tízfős csapatoknál is le kell futni egy bő félmaratont 24 óra alatt, vagyis ez már mégiscsak hosszútávfutásnak felel meg. És még így is úgy zajlott a nevezés, mintha ingyenkenyeret osztottak volna, tíz perc alatt betelt a nevezési lista, többen maradtak kinn, mint ahányan bekerültek. Eddig az egyéniek és a kétfős, háromfős váltók közül mindenki bekerült limit nélkül - ez egyrészt nem nagy ügy, hiszen itt finoman szólva nem volt százszoros túljelentkezés, másrészt ez elegáns gesztus azok számára, akik extrém teljesítményre vállalkoznak.

Nos, az idén lett 13 fős csapat is, és nem volt nyitott a kétfős váltói nevezés sem. Utóbbi egyszerűen nem volt fair. Plusz négy vagy hat ember nem tűnt volna fel, nem kerültek többe, nem vittek el extra erőforrást, érthetetlen, miért volt létszámlimit. A másik fele a dolognak a 13 fős váltó. Hogy ennek mi értelme volt. Erre könyebb válaszolni: sokkal több bevételt hoz. A 13 fős váltónál egy főre 17 km jut, ezt akárhány részletben le lehet futni, tehát akár három részletben is, ez átlag hat km per futás, vagyis erre szinte mindenki képes. Kérdés, ebben mennyi a sportérték.

Most lehet mondani, hogy fúj, undorító, lenézem azt, aki csak 17-et tud, de ez nem így van. Nagyon jó teljesítmény egy amatőr futótól a 17, de még a tíz is, nincs ezzel semmi baj. Csak hát ez egy olyan verseny, ahol néhány induló 221 kilométert fut egymaga. Nem lehet, hogy a két véglet, a 221 és a 17 kicsit messzire került? Felesleges elitistának lenni, és azt modani, hogy azért ultra, mert több mint 42, vagyis legfeljebb négyfős váltók legyenek, mert akkor ez a verseny senkit sem érdekelne azokon kívül, akik elindulnak. Abban meg nincs pénz. Abban van pénz, ha a lehető legtöbb induló van, márpedig ehhez kellenek a rövid távok.

Ezt adták

Az a kérdés, hogy hol legyen vége? Egyrészt teljesen rendben van, hogy a szervezők minél több profitot szeretnének elérni, elvégre nem jótékonysági egylet szervezi a versenyt, hanem egy vállalkozás. Másrészt egy ponton túl nem lesz kényelmes ez az egész. Már most is rendkívül sok volt az autó, néhol alig lehetett parkolni, az első 80 kilométeren a futóknak sokszor keringeniük kellett az autók között. Ha folytatódik a bevételmaximalizálás, ha még több csapat, még többfős váltók indulhatnak, akkor egyre elviselhetetlenebb lesz a tömeg.

Remélem, a 13-as váltó csak annak szólt, hogy ez a 13. UB, ami jaj, mekkora poén, de azért jövőre ne legyen 14, majd 15 fős váltó, mert bele fogunk fulladni az autókba és a kísérőkbe. Jó lenne, ha ez a verseny megmaradna kihívásnak minden induló számára, és igazi sportemberek töltenék együtt ezt a 24 órát.

Életem egyik legcsodálatosabb versenyén vagyok túl - csinálok majd listát a legleg versenyeimről. Talán elég, ha annyit mondok, Izlandon, pontosabban egy kis szigeten futottunk egy húszast. A verseny neve Puffin run, vagyis Lunda futás, mivel a verseny egy olyan szigeten volt - Heimaey - ahol rendkívül sok lunda él. Ha esetleg nincs meg ez az állat, akkor ilyen. Nem, nem a versenyen fotóztam, és még csak nem is a kis szigeten, de ez egy másik történet, amelynek elbeszélésére egy más alkalommal kerül majd sor.

Terveztünk egy izlandi kirándulást, és amikor megláttuk a versenyt, meg is lett az időpont, ehhez igazítottuk a többit. Aztán sokáig nem is tudtunk semmi konkrétumot, csak hogy húsz kilométer, lényegében körbe a szigeten. A sziget nagyjából olyan alakú, mint Dél-Amerika. Úgy kell elképzelni, hogy elindultunk Venezuelából a nyugati parton délnek, majd a csücsökben egy kis hurkot képezve a keleti parton vissza északnak, firssítő öt kilométerenként.

A verseny oldaláról nem nagyon derült ki semmi extra, úgyhogy eleve úgy indultunk neki, hogy valami csak lesz, nem fogunk elveszni egy ötezer fős szigeten. Nem is vesztünk, de más meglepetés azért volt. Agyaltunk, hogy milyen cipőben menjünk, végül úgy döntöttem, nem viszek stoplis cipőt, elég lesz a bordázott aszfaltos - ez közepes terepen is teljesen jó. Az azonban nem derült ki, hogy ez bizony nem lesz közepes terep. 

Gondoltuk, hogy lesz benne szint - mégis csak egy szigetet futunk körbe, ahol van egy-két vulkáni kúp meg szikla, szóval szükségszerűen lesz a pályán néhány dimb és domb. Nos, volt. Úgy saccoltam indulás előtt, hogy ha nem ejtettek külön szót a szintemelkedésről, akkor nem lesz valami durva, szóval max 300 méter. Az meg lepkefing. Ehhez képest lett 755, ami már egy kicsit nagyobb lepkét feltételez. 

Az elején nagyon kellemes hullámvasutazásnak indult a verseny, murvás úton, majd füves ösvényeken. Aztán kicsit bedurvult a dolog. Az első hat-hét kilométer közepesen technikás volt, oda kellett figyelni, de kifejezetten kellemes volt. Kicsit visszavette a lelkesedésem a következő nagyjából egy kilométer, amikor bokáig érő homokos köves részen kellett futni  le majd fel. Aztán jött egy olyan rész, amit szívből utálok: oldalazás. Aztán mászni fel a zsombékos domboldalon, aztán megint oldalazni, hogy a következő mászásnál már kapjak levegőt, végül egy kis oldalazás az utolsó mászás előtt. Közben szerencsére lehetett nézelődni. Hát volt is mit.

Tíz kilométer után gondoltam, innen már csak lefelé mehetünk, ott meg már a szar is gurul. Hát nem. Vagyis gurul, csak nem fölfelé. Mert az odáig még rendben van, hogy ahová felmászik az ember, onnan le is jön. Még az is, hogy nincs út, csak mező.

Az viszont egy másik dolog, hogy az utolsó öt kilométer egy olyan részen vezet, amelyet negyven éve beborított egy vulkánkitörés. Igen, pont olyan jól futható volt, mint amilyennek hangzik. Aprókavicsos törmelék, sziklák, egymás hegyére hányt kövek. A vulkán lábánál vezetett az út, harminc centi szélességben eltakarították a lávatörmeléket, aztán ennyi.

Az utolsó kilométereken volt hogy tíz körömmel kellett felmászni a kőgörgetegeken, majd ugyanilyen kedves terepen lemászni. Ez már igazán nem hiányzott, ráadásul szembe sütött a nap, nem is láttam az ösvényt (hahaha, méghogy ösvény, na mindegy). Végül csak meglett, a húsz kilométert két óra 12 perc alatt tudtam le, ami magamhoz képest egész jó eredmény, bőven hét percen belül maradt a tempóm, amit már futásnak nevezek szintes terepen. Soha ilyen szép helyen nem futottam még, márpedig megjártunk már néhány hegyet, vulkánt és sivatagot. Mondjuk ilyen lovak nincsenek máshol.

Hozzá kell tenni, hogy gyönyörű időnk volt, ami elképesztően nagy szerencse. Ez Európa legszelesebb része, ezen a szigeten mérték a legnagyobb széllökéseket az elmúlt pár évszázadban. Emellett az eső is mindennapos. Ehhez képest a verseny napján egyetlen felhő sem volt az égen, és akkora szél fújdogált, ami épp felszárította az izzadságot a homlokomról. Ugyanez a verseny szélben, esőben gyakorlatilag az életért vívott harc lett volna. Ehhez képest így zárult.

A családi legendáriumban előkelő helyen szerepel az alábbi: futok ki az erdőből iszonyú fáradtan, eléhezve, szinte már szédelegve. Meglátom az én drága egyetlenemet, akinél van egy fél pohár tea vagy valami. Rám mosolyog, és kérdezi: kérsz egy kortyot? Én: mmmmrrrrrááááá, hol a pi...ban van már a céééél?! És ez nem is annyira egyedi. Egy időben rendszeresen előfordult, hasonló eset, jellemzően a befutónál vagy közvetlenül a célbaérkezés után. Megkérdezte, tőle telhetőleg kedvesen, hogy miért tartott ilyen sokáig a verseny (tájfutás), én meg rárivalltam, hogy ne baszogass már.

Persze utólag már csak nevetünk ezen, de akkor ez nyilván nem annyira nyerő stílus - egy ideje kifejezetten figyelek arra, hogy verseny közben, alatt, után ne legyek iszonyú tahó. De tényleg, ez külön koncentrációt igényel. Egyébként nem vagyok bunkó (most hallom, ahogy az ismerőseim és barátaim verdesik a térdüket a röhögéstől, de alapvetően tényleg nem vagyok udvariatlan, hisztis, örjöngő). A versenyek alatt ugyanakkor ez másképp működik - itt nem arról van szó, hogy ne húzódnék le, ha jön egy babakocsis vagy egy bringás, vagy felrúgnám a kutyákat, az árokba lökném a lassabbakat. Kifejezetten a segítőim anyázása jellemző. De miért is van ez?

Van a futásnak a flow része, amit előszeretettel hoznak elő, hogy valójában ezért futunk, mert ilyenkor eggyé válsz az aszfalttal, erdővel, te vagy maga a madárcsicsergés, szinte repülsz, az endorfin füstöl ki a füledből. Tényleg van ilyen, de a futásnak úgy egy százaléka lehet ilyen, mint a jógában a meditáció. Egyébiránt jellemzően csak futsz és nézelődsz, gyönyörködsz a látványban, esetleg szenvedsz.

A futásnak van egy sokkal jellemzőbb része is, ez a beszűkült tudatállapot. Általában akkor jön elő, amikor valamilyen teljesítmény elérése a cél. Tartani akarom azt a tempót, ami még éppen nem megőltető, ami a lehető leggyorsabb, de azért még hosszú ideig fenntartható. Vagy akkor, amikor már fáradt vagyok, de nem akarok lassítani, ezért összpontosítok, és elnyomom az érzékeimet. Nem figyelek semmi másra, mint az útra előttem, illetve arra, hogy ne fulladjak ki, épp annyit vegyek vissza, amennyit feltétlenül szükséges. Ez egyfajta játék: ki kell sakkozni, előre kell tervezni, hogy mennyit fogok még bírni fél óra, egy óra múlva, mennyi van még hátra. Kis túlzással ilyenkor egy csőben futok, a körvonalak megvannak, de az egyetlen igazi kapcsolat a külvilággal az a talaj, amihez odacsapódik a lábam.

Minél fáradtabb vagyok, és minél közelebb a cél, annál nehezebb tartani ezt az állapotot, de akkor kell igazán megtartani. Ha kizökkenek ebből, akkor hirtelen rám szakad a lihegés, hogy basszus, ez most baromira fáj, hogy éhes vagyok, fázom, melegem van, szóval bármi és minden, ami csak hátráltat futás közben. Én hajrázós típus vagyok, vagyis bármilyen fáradt is vagyok, a végét mindig meg tudom nyomni, de ez néha komoly erőfeszítést igényel, és akkor tényleg semmi, de semmi nincs a szemem előtt, csak a célkapu, és az odáig vezető akárhányszáz méter. Tájfutásnál még ott van az állandó koncentráció, hogy kapcsolatban maradjak a térképpel, nehogy a végét csesszem el - de persze elcseszem.

Ez a tudatállapot a befutó után még eltart egy ideig, rendszerint észre sem veszem a célban a frissítőt, csak ha a kezembe nyomják. Na, és ilyenkor talál meg az én drágám, hogy szia, kérsz teát? Ööö, nem. Az én szemszögömből: legközelebb be akar mászni mellém az egyszermélyes hálózsákba; megkérdi, nem láttam-e a napszemüvegét, miután kikúsztam egy földrengés sújtotta házból. Az ő szemszögéből: jaj, végre itt van, jó ég, de fáradt, hogy tudnék segíteni... mekkora paraszt, jó hogy nem harapta el a torkomat! 

Ne tudom, lehet-e ezt normalizálni, mindenesetre megszoktuk, hogy hasonló szituációban én beszélek először. Ha már képes vagyok kulturált kommunikációra, akkor nagy baj már nincs. Hosszabb, kimerítőbb verseny után azért még nagyjából fél óra, mire teljesen megérkezem a földre. Iszik, ül, liheg, öltözik, visszatért.

Igen, igen, nyújtani kell. Ezt minden futó tudja. Azért elég sokan mégis magasról szarunk rá. Jaj, hát ez most csak egy hatos volt, amúgy is menni kell a gyerekért, dolgozni, verseny után meg kinek van kedve belefetrengeni a dzsuvába, nem? Nem.

A maratoni felkészülésem során nagyon fegyelmezetten nyújtottam, komolyan vettem. Szilveszterkor futottunk egy 25-öst Zalaegerszegen, és utána a tornateremben csináltam a felfelé néző kutyát és egyebeket ezerrel, mint a kisangyal, néztek is páran, hogy ez most miféle produkció. De nem érdekelt. Hozzá kell tenni, hogy elég komoly csípőfájdalmakkal futottam be, úgyhogy magasról nem érdekelt, ki mit gondol, fontos volt a nyújtás. Jártam ezen kívül gyógytornára is, hogy az összes merevséget, letapadást, csomót és akármit eltüntessük. Eljutottam oda, hogy ment a 35 fájdalom nélkül.

Aztán elmúlt a verseny, és én nekiálltam lazázni. Mert hát én akkora májer vagyok, hogy a babatávok után már nekem ugye nem is kell nyújtani. Ennek a fantasztikus hozzáállásnak köszönhetően most, április végén gyakorlatilag minden tagom fáj. Jó, nem nagyon, de ahhoz képest, hogy egyáltalán nem kellene fájnia sehol, ez aggasztó. Hozzá kell tennem, hogy ezt a hónapot nem is nagyon húztam meg, sokat pihentem, vagyis semmi, de semmi nem indokolhatja a fájdogálást. Csak hogy egyértelmű legyen: vádli, jobb comb elülső és belső része, jobb fenék teteje (vagy mi, ami még nem a derék, hanem alatta, a csontnál), csípő. Ezek konstans fájnak - nem erős fájdalom, vagyis akármennyit tudnék futni így, nem zavaró, de mégis ott van, ha fogat mosok, akkor is.

Ehhez jött a hát. Ilyen is volt már többször. Pár évet jógáztam, azóta nem fájt a hátam, ha mégis, akkor pár ászanával letudtam a dolgot. Egészen mostanáig. Ez most nem megy. Egyrészt nem használ, másrészt ma már gyógyszert is be kell vennem, hogy éjszaka tudjak aludni. Rendszerint pár napig tart. Egyre rosszabb úgy két-három napon át, aztán hirtelen sokkal jobb lesz. A mélypont az volt, amikor gyógyszer nélkül nem tudtam megfordulni az ágyban és a levegővétel is fájdalmat okozott. Most nem ennyire rossz a helyzet, de azért boldog nem vagyok.

Mivel a gyógytornásszal konzultálva bizonyos dolgokat kizártunk, vagyis nem vese, nem idegbecsípődés, meszesedés, maradt a letapadt, ki nem nyújtott izmok bosszúja. Ha a futás után nem nyújtunk le, akkor a nyaktól a bokáig végig haladó izomcsoport bármelyik részén előjöhet a gebasz. A csámpásság, a lúdtalp, a félreterhelés mind megmutatkozhat egy jó kis letapadásban, csomóban, ha pedig a nyújtással ezt nem próbáljuk meg kompenzálni, akkor egyenes út vezet a fájdalomhoz.

Ennyi a történet. Ma is kaptam egy videót a hát és a gerinc nyújtásáról. Itt van.

Ezen kívül megnéztem már vagy ezer másikat a csípő erősítéséről, nyitásáról. Ezeket korábban napi szinten csináltam, de nincs mese, ha nem csak a villamos után akarok futni, vissza kell térni ezekehez a gyakorlatokhoz. Kinek mi a gyengéje, ugye. A talpam elbír hosszú távokat, nincs vízhólyag, görcs, semmi. Viszont a csípőm és ezzel együtt a hátam igényli a folyamatos karbantartást.

Volt pár éve ez a marhaság, amikor egy pálcikaember mellé írtak effélét: Ő itt Memuka. Memuka nem nyújt rendesen futás után, ezért ma már mindene fáj. Ne legyél olyan hülye, mint Memuka. Nyújts!

Erről nem szokás beszélni, mert egyrészt kemények vagyunk, mint a vídia és holmi vérzés nem állít meg bennünkenk, másérszt sok nő számára kellemetlen, ciki és undi, és nem is erről szól a futás, hanem a csíről meg a flóról, és egyébként is sunshine, hawaii, napszemcsi. Hát persze. Valójában azonban statisztikailag rendszeresen előfordul, hogy a menstruáció ideje alatt megyünk edzeni, sőt akár versenyezni. És ha a tyúkszemről, lúdtalpról, leesett vagy csak szétnyomorított körmökről lehet beszélni, akkor a menstruációról is.

A ne fuss, ha menstruálsz, egyszerűen nem komolyan vehető tanács, hiszen normális esetben nem hagyunk ki négy-öt napot, havi rendszerességgel pedig egész egyszerűen nem jelehethet megoldást ennyi szünet. Szóval futni kell azokon a napokon is (ez mennyire szánalmas körülírás amúgy). De igényel-e ez komolyabb körültekintést?

Az első kérdés: fáj-e. Nekem szerencsém van, a tinédzserkori fetrengve sírás után ma már nincsenek fájdalmaim a menstruáció napjain. PMS-sel ugyanakkor biztosan nem jó futni. Ilyenkor vagy a jó öreg görcsoldó a megoldás vagy ha annyira nem rossz a helyzet, hogy bogyó is kelljen, érdemes könnyebb futásokat tervezni erre az időszakra. Még ha alapállapotban nem tapasztalunk fájdalmat, futás közben simán előjöhet, hiszen a törzset is éri erőhatás az edzés alatt. Ráadásul a szervezet is hol így, hol úgy reagál ugyanarra a terhelésre, így előfordulhat, hogy enyhe görcs vagy tompa fájdalom kíséri a futást. Ezt ki kell tapasztalni.

Érdemes azzal is számolni, hogy a mozgás és erőhatás miatt a vérzés intenzívebb lesz edzés közben és az után is egy ideig. Nem nagy para ez, de jobb, ha nem ér váratlanul, hogy a tampon, betét nem annyit bír, mint megszoktuk. Ez egy félórás átmozgató edzésnél igazán nem oszt nem szoroz, de egy hosszabb menetnél már érdemes számolni azzal, hogy cserélni kell.

Igen, menet közben - na jó, fél perc szünetet tartva. Ez nagyon nem kellemes dolog. Városban még csak-csak megoldható, hogy beugrunk valahova, de akkor meg ugye illik valami kávét is rendelni vagy vizet vagy akármit, ami megakasztja az edzést. Szóba jöhet egy benzinkút is, talán ez a leggyorsabb megoldás, ha ki kell gurulni a boxutcába. Más a helyzet az erdőben. Itt egyrészt csak egy szimpatikus fát vagy bokrot kell találni, másrészt azonban itt a higiéniás körülmények nem tökéletesek, sőt valójában semmiféle higiénás körülményről nem beszélhetünk.

Én nem szeretem a higiéniás löttyöket, kendőket és egyéb dolgokat, mert undorító filmréteget képeznek a bőrömön, egyébként is azt vallom, hogy némi kosz kell az egészséges élethez. Ha kell, a kulacsomból öntök a kezemre vizet, bár ez meg inkább placebo, mint megoldás. Az ilyen nagyon nem ideális helyzetekben én egyébént is a nem gondolkodást választom. Ez nem jó semmire, viszont nem is parázom szét az agyamat, hogy most akkor milyen baktériumcsalád juthat a szervezetembe és ez a kedves kis csapat milyen pusztítást is képes csapni. Teszem amit kell, és kész.

Talán mondani sem kell, de a cuccot nem illik eldobni. A hasonló helyzetekre legyen nálunk egy zacskó a futózsákban, így biztonságosan be tudjuk csomagolni a használt szettet, az első kukánál pedig megszabadulhatunk a tehertől.

Vannak helyek, ahova szeretek vissza-visszatérni. Vagy azért, mert kellemes, igazi futóélmény szaladgálni ott, vagy azért, mert gyönyörű a táj, vagy mert mondjuk egyszerűen ott a Balaton. És van a Prédi. Több útvonalon megfutottam már - jó, ez erős eufemizmus, mondjuk úgy, hogy feljutottam -, de egy dolog mindig fix: a Prédikálószéket a piros háromszögön a Vadálló-kövek irányából mászom meg. Volt, hogy egyedül mentem, volt hogy ketten mentünk, de versenyen is futottam már itt - erről külön is megemlékezem majd.

A klasszikus útvonalak: Dobogókő-Prédikálószék-Dobogókő, illetve például Dömös-Prédikálószék-Pilisszentlászló-Visegrád, de Szentlászlótól indulva is futható egy kör. Előbbi erőnléttől függően megoldható 15 és 21 kilométerrel is, utóbbit pedig félúton meg lehet szakítani, és akkor csak egy tízes, de a lényeg benne van. Jaj, hát kérem, mit akarunk itt ezekkel a szánalmas kis 10-15 kilométerekkel, hát hosszútávfutó a blog címe, ez is csak egy átverés!!!! Hát, ja. De ez egy elég fárasztó túra, de , hiszen nagyjából hat-hét kilométer alatt vesszük fel a szint javát, a 21 kilométeres Dobogókő-körben ezer méter szint van, szóval nem egy könnyű menet.

Az első futós találkozásom egy hegyi futóverseny volt, ami máig a legmeghatározóbb élményeim között van. Nem voltam még igazán jó erőnlétben, így alig tudtam felvonszolni a seggem a kilátóhoz. Hideg volt, és iszonyú szél fújt. A Vadálló-köveket nem is nagyon tudtam nézegetni, annyira el voltam már fáradva - ez a túra első harmada volt még csak - a kilátóhoz pedig már úgy másztam fel, mint Scott kapitány a Delta főcímdalában. De felérve annyira mámorító volt megállni a kilátó lábánál, és elindulni lefele azzal a tudattal, hogy ez már meglesz, mert a neheze megvolt, hogy ezt az érzést mindenképpen át akartam élni.

Ezért a kilátásért megéri mászni

Gyorsan lelövöm a poént: minden egyes alkalommal, amikor mászok a szilákon fölfelé, káromodom, mint a kocsis, a pokolba kívánom ezt a rohadt szakaszt, mert néha tíz körömmel kell másznom. A jelzést rendszerint elnézem, és eltérek jobbra. És mire rájövök, már csak a legmeredekebb, sziklás, csúszós, morzsalékos hegyoldalon tudok felkúszni. És akkor mindig megfogadom, hogy legközelebb nem cseszem el, de aztán persze mégis. De ez nem számít. Mert fölérve mindig ugyanaz az eurofikus öröm önti el az agyamat. Meglátom a sziklákat, a völgyet, a szelidebbé váló ösvényt, és elkezdek nevetni. Megkeresem a kedvenc köveimet, felmászom rájuk, körbenézek, megállapítom, hogy megint nem tökéletesek a fényviszonyok a fotózáshoz, aztán megyek tovább.

A Prédikálószékig már csak egy-két kilométer van hátra, de itt még van egy (két) kellemetlen szakasz. Az egyik a sziklák után a hegy oldalában futó kis ösvény, amelyen néha kínszenvedés végigmenni, annyira csúszik. A másik pedig az utolsó alattomos kis emelkedő, ahol általában ordítva fúj a szél. De aztán ott a kilátó. Felérve rendszerint behunyom a szemem és odanyomom a homlokom a lábazatnak, köszönök, hogy szevasz, megint itt vagyok, aztán lenézek a Dunakanyarra. Kétségtelenül ez az ország egyik legszebb kilátópontja.

A legdurvább menetet egyedül csináltam meg télen. Sok hó esett, és mindenképpen szerettem volna hóban futni. Úgyhogy február közepén felkerekedtem. Kihagytam a számításból két dolgot. Az egyik, hogy ez nemcsak nekem jutott eszembe, a másik, hogy komoly olvadás indult a futásom előtti napokon. Dömösről indultam, és már az első pár kilométer után látszott, hogy nem lesz könnyű. A hó félig elolvadt, majd ez az olvadék szépen visszafagyott, ahol meg még lett volna egy kis járható rész, azt a hétvégi túrázók szépen letaposták. Így komoly csúszkálással indult a túra. Később járhatóbb lett az ösvény, de időnként bokáig ért a hókása, amin át kellett gázolni. Így a cipőm viszonylag gyorsan beázott, és bár nem jelent azonnali fagyhalált a vizes cipő, az finoman szólva sem kellemes, ha tízpercenként meg kell mártózni a hólében.

A haverom se mozdult be

Ennél is jött azonban nehezebb. A Vadálló-köveknél gyakorlatilag jegesre járták a túrázók az ösvényt, hágóvas nélkül pedig elég kemény menet volt a hegyoldalban lavízrozni. A cipőm stoplis volt, ami egyébiránt aranyat ér télen a hóban, de ide kevés volt. Így minden lépésnél izomból bele kellett csapnom a lábam a hóba, hogy valamelyest megfogja a cipő a talajt. Ez pedig rendkdívül fárasztó mulatság volt. Ahol nem volt szétfagyva, ott jégkása fogadott, úgyhogy a csúszka és a bokáig érő kása váltotta egymást. A Prédikálószékre viharos szélben értem fel, remegő lábakkal. Párszor át kellett ölelnem egy-egy fát, hogy pihenés közben ne borítson fel a szél. 

De felértem. Innen lefelé már nagyon kellemes az út, jellemzően széles, jól futható. A terv az volt, hogy Szentlászló után még átcsattogok Visegrádra, de menet közben módosítanom kellett a tervet. Szenlászlóig ugyanis szinte végig a kásában kellett futni - ötpercenként merültem bokáig, vagyis mire kipréselődött a cipőből a víz és visszamelegedett a lábam, jött a következő adag jeges cucc. Nem akartam megkockáztatni újabb tíz kilométert ebben, vagy ami még rosszabb, a lefagyott jégpáncélon, így kiszálltam. Szentlászlónál lekocogtam a faluba, felszálltam a buszra és hazajöttem.

Pár hétre rá visszamentem az emberrel is, akkor Szentlászlótól indulva csináltunk egy kört. Az tökéletes túra volt, szűz hóval, remekül futható utakkal, gyönyörű időben. Megbeszéltük, hogy minden évszakban megfutjuk a Prédit valamelyik útvonalon. Mivel tavasszal a maratoni felkészülés elég sok mindent felülírt, áprilisban és májusban pedig elég sűrű lett a hétvégi hosszú futós program, valamikor a hónap végén tudjuk megcsinálni. Már alig várom.

Nincs könnyű helyzetben a kezdő futó. Nemcsak azért, mert általában nagyon kemény menet, amíg elérünk oda, hogy halálközeli élmények nélkül le tudunk futni öt kilométert - én nagyon komolyan hittem, hogy nekem egyszerűen nem való az öt kilométer feletti táv. Hanem azért is, mert nem könnyű összeállítani a jó kezdő szettet. Vagyis, dehogynem könnyű: csak fel kell lapozni a futómagazinokat, kinézni a tesztek alapján legjobbra értékelt cipőt, órát, ruhát, lábállás diagnosztikát végeztetni, és már meg is van a szett. Kár, hogy több százezer forintunk hussan el a szélben.

Valójában a kezdő szett egyetlen magazinban sincs benne, pontosabban olyan kezdő szett, ami valóban megfelelő. Láttam már olyan listát, aminek számos darabja nekem több félmaraton és teljesítménytúra után sem volt meg, és őszintén szólva azóta sem hiányzik. Szóval nem kell mindent elhinni a szipiszupi magazinoknak, egy sor cucc totálisan felesleges, illetve ha mégsem az, akkor is ráérünk még vele legalább addig, amíg kiderül, tényleg akarunk-e futni, vagy inkább más sportot választunk.

A tökéletes kezdőszett olcsó. Annyira nem érdemes spórolni, hogy semmit sem veszünk, mert az alapvető holmik nélkül sokkal kényelmetlenebb a futás, és már az elején kockáztathatjuk a sérülés veszélyét is. Szóval pár dolog kell. Ilyen a cipő, a zokni, a nadrág, a melltartó és a póló. Ezeket a legolcsóbban a Decathlonban kaphatjuk meg. Érdemes tavasszal neki kezdeni az egésznek, mert télen eleve nehezebb nekiindulni, ráadásul a téli szett drágább, és jobb komolyan venni - de erről majd novemberben lesz szó.

Cipő. A legfontosabb. Ez azonban nem jelenti azt, hogy feltétlenül a legdrágább zselés, párnás, gyorsfűzős, önjáró csoda kell. Sőt. Ha most kezdünk futni, nem érdemes 20 ezer forintnál többet költeni cipőre, de 10-15 ezer forintért is találhatunk elfogadható darabot - annál olcsóbb darabot én nem vennék. Induláskor biztos nem fogunk havona 100-200 kilométert futni, jó, ha heti 10-15 összejön. A sebességünk sem lesz akkora, hogy brutál erővel csapnánk oda a sarkunkat, és extrém csillapításra lenne szükség. Szóval jó lesz az ócó. A Decathlon mellett érdemes megnézni a Hervis kínálatát is, jellemzően vannak akciós kezdőcipők teljesen megfizethető áron. Az Intersport és általában a futószakboltok jóval magasabb árkategóriát képviselnek, sok cuccot ma sem vásárolok ott, de akciókat ki lehet fogni.

Akciósan 12500 forint volt, és ez nem is kezdő cipő - tiszta mázli, utolsó darab volt, pont a méretemben

Melltartó. Kell a sportmelltartó. A sima másra való - arra, hogy jól nézzen ki a dekoltázsunk. A sportmelltartó ezzel szemben arra való, hogy csökkentse a mellek rázkódását. Nem szabad lobogniuk futás közben. Kényelmetlen és fáj. Őszintén szólva sosem értettem a szivacsos bikinifelsők és szivacsos sportmelltartók népszerűségét, vizesen, összeizzadva elég gusztustalan érzés a szottyogó szivacs, de ez magánvélemény, a célnak ezek is megfelelnek. A lényeg, hogy jó legyen. Érdemes kipróbálni: kis ugribugri a próbafülkében, és ha a cickóink önálló életre kelve pattognak, akkor nem jó a melltartó. Az sem jó ugyanakkor, ha levegőt sem kapunk, úgy szorít. Én kifejezetten nem szeretem a magasan záródó darabokat, mert lenyomja a bordáimat és úgy lihegek, mintha fűző lenne rajtam.

Nadrág, póló. Ami kényelmes. A lényeg, hogy ne pamut legyen, hanem techikai anyag. Ez elvezeti az izzadságot, a póló nem tapad a testünkre, nem lesz hat kiló, nem akadályoz a mozgásban. A nadrág feszüljön, de ne legyen nagyon szoros. Ha túl szoros, akadályoz a mozgásban - cuppanós farmerban ugye milyen nehéz felmenni a lépcsőn -, viszont ha leffeg összevissza, szintén gátolja a szabad mozgást. Egyébiránt nincs nagy tudomány benne. Ha vastagabb a combunk, inkább a capri nadrágot érdemes választani (térd alá ér). Nem azért mert jajdecsúnyákvagyunk, hanem mert ha az izzadt combok összedörzsölődnek, kipirosodik a bőr.

Zokni. Hatszáztól hatezer forintig széles a választék. Próbálgatni kell, és megmaradni a megfelelőnél. Én a vékony zoknikat szeretem, a legtöbb zokni orra viszont vastagított. Jobb kerülni azokat a zoknikat, amelyeknek kis csónakszerű, vastagított része van a bokatájékon. Jól néz ki, de a kis csónak felfogja a felpattanó köveket és egyenesen a zokni belsejébe tereli a kis rohadékokat. Kompressziós szár: nem kell. Kezdetben biztosan nem, később vagy igen, vagy nem, nekem nincs, nem is lesz, de ez egyénfüggő.

Sokszorosan rossz választás: a csónak betereli a köveket, és pár használat után ilyen lesz

Óra, kulacs, hátizsák, esőkabát nem kell. Úgysem tudunk még órákat kinn tölteni, tényleg teljesen felesleges, esőben nem indulunk el és kész. Az óra esetleg szóba jöhet, ha szeretnénk pulzuskontrollos ezdést csinálni, de ezzel is ráérünk pár hónapot, addig jó lesz a telefonra letölthető ingyenes appok valamelyike. Enni még biztosan nem kell futás közben, hiszen több kalóriát vinnénk be, mint amennyit elégetünk, fél óra alatt még nem halt éhen senki. Inni lehet, de kezdetben jó lesz egy félliteres ásványvizes palack is.

Ez tehát a kezdő szett. Ha mindenből a legolcsóbbat választjuk, nagyjából 10 ezer forint a cipő, 1500-1500 forint a a póló, a melltartó és a zokni, a nadrág pedig kicsit több, de nagyjából 5000 forint alatt megúszható. Ez összesen 20 ezer forint. Ezek nem bóvli cuccok, megbízható és kellemes viselet, csak nincs rajta bazi nagy pipa vagy három csík, esetleg ugró cica. Később, ha megszeretjük a futást, természetesen ennek csilliószorosát fogjuk elkölteni mindenfajta rendkívül hasznos termékre, leginkább cipőre, zsákra és kiegészítő ruházatra, úgymint kabát, téli szett, még egy, még öt, még tíz felső. És nevezési díjakra.

Jó, csak egyetlen maratont futottam, szóval kicsit nagyképű a martonista titulus, de komolyan azt gondoltam, hogy ha 35-40 kilométert le tudok futni, akkor a hosszú távú ob meg se fog kottyanni, még akkor sem, ha a tájfutás sokkal többet kivesz az emberből, mint az aszfalton kocogás. Pedig de. Igen nagy reményekkel indultam neki a Nagykállóhoz tartozó Harangodi erdőben - előzmények itt -, hiszen a terep egész könnyű, a pálya gyors, minden adott egy jó versenyhez. Ez végül is összejött, a terep nem volt különösen nehéz - ez nem akadályozott meg abban, hogy el ne kavarjak -, az erdő javarészt szépen futható volt, mégis kidöglöttem a végére.

Innen már csak az épületen és fás részen túli dombra kellett felfutni

Reggel majdnem megfagytam, olyan hideg volt, de mire rajthoz álltam 11-kor, már kellemesen langyos volt az idő, sok is volt a hosszú ujjú póló a mez alatt. Az első két átmenet nagyon hosszú volt, de magamhoz képest jól ment, megtaláltam a pontokat komolyabb bóklászás nélkül. Aztán jött egy nagy homály, ami részint a saját hülyeségemből következett - be kellett menni a dzsindzsa mellett egy vékony erdősávon, aztán balra fordulni, de én természetesen jobbra fordultam, és hát persze nem stimmelt semmi. 

Húsz perc szerencsétlenkedés. A következő pontnál sem stimmelt minden, de itt csak pár percet töltöttem föl-le rohangálással a ligetes domboldalakban. Utána azonban egyszerűen elfáradtam - és még volt hátra több mint tíz pont. Szomjas voltam, mint a gödény, a pálya utolsó részén pedig már éhes is. A lábamat teljesen elszorította a lábszárvédő, a cipőm pedig simán szorított. Itt már nem tévesztettem, de itatós ponttól itatósig vánszorogtam.

Hívogatóak az ilyen kis ösvények

 Az erdő várakozáson felül szép volt. Kellemes, fűvel benőtt utakon futottam, néhol viszont annyira hívogató volt az erdő, hogy inkább átvágtam - ez ritkán fordul elő, mert rendszerint tiszta dzsuva az alj, tele tört ágaggal, gazzal vagy sziklákkal esetleg mindhárommal. A mezők tiszták voltak, alig vol felnőtt gaz, csalán, szedres. Cserébe volt akác. Néhol egész kényelmesen el lehetett slisszolni a csemeték között, másutt viszont csak hajlongva, tekeregve tudtam haladni, de előfodult, hogy kétrét görnyedve kellett futni, hogy elférjek a szúrós ágak alatt.

Kinek mit jelent az akácos út

 Amikor beértem, csak leroskadtam a célkapunál, és lihegtem. Nem volt nagyon kellemes így sem, mert a lábszárvédő irdatlanul szorított. A győztes majdnem feleannyi idő alatt végzett a pályával, mint én, szóval nagyon nem érdemes ezt a teljesítményt feljegyezni, de legalább volt egy valaki, akit leelőztem. Szóval a minimum célt elértem, nem lettem tökutolsó. Azért titokban reméltem, hogy vállalható eredményt érek el, de hát ez a tájfutásban nekem valószínűleg sosem fog összejönni, csak ha C-ben, könnyű pályán indulok. 

A hétvégén lesz a tájfutó hosszú távú országos bajnokság Nagykállóban, ahol ismét indulok. Immár harmadszor, immár harmadszor ugyanazzal a céllal: ne legyek utolsó. És nem biztos, hogy meg tudom ugrani ezt az akadályt. Néhány éve tájfutok, ami azt jelenti, hogy a versenytársaimnak hozzávetőleg húsz-harminc év előnyük van a tájékozódásban.

De mi is ez a tájfutás? Nem, semmi köze a tájhoz, azt leszámítva, hogy jellemzően erdőn, mezőn futunk. A klasszikus tájfutás lényege, hogy a pályán meghatározott számú, narancssárga-fehér bójával jelzett ellenőrző pontot kell megkeresni és meghatározott sorrendben érinteni. Ezt egy csipes rendszer rögzíti, és aki a leggyorsabb, az nyer. A pontokat térkép alapján lehet megtalálni. A korosztályoknak eltérő hosszúságú pályáik vannak, ezen kívül is megkülönbözetnek rövid (ez inkább városi), közép, normál és hosszú távokat.

3-ról a 4-re?

 A pálya hosszát befolyásolja a domborzat is, vagyis a hegyes-völgyes rövidebb, mint az alföldi. A profik egy hosszú távú versenyen az alföldön nagyjából félmaratonnyi távot futnak le, dombok között pedig úgy 15 kilométert, az elit pályáknál azonban jóval rövidebbek is vannak. Az én kategóriám a 35-ös (35 felettieknek), nekem szombaton 11,5 kilométer lesz a pályám légvonalban - hogy mennyit futok valójában, az ugye csak a végén derül ki, hiszen szabad útvonalválasztás van. Legutóbb csak hét kilométer volt, igaz az egész csak egy fűrészelés volt, hegyre fel, hegyről le. Az idén már csak a 35 év felettieknek van hosszú ob, a fiatalok és a felnőtt kategória kimarad a mókából.

A normál távú pálya szintén az én kategóriámban öt kilométer körül van általában, a szintesebb helyszíneken inkább négy - de ebben a négyben benne lehet akár 200 méter szintemelkedés is. Azt gondolhatnánk, ez semmi. Ám valójában rendkívül fárasztó, hiszen sok esetben nem úton kell futni, hanem keresztül a dzsuván, mezőn, sziklán, ami épp ott van. Ez pedig elég kimerítő. Arról nem beszélve, hogy folyamatosan figyelni kell, merre járunk, hiszen nagyon könnyű elkavarni.

A borókásban derül ki, ki mit tud. Én itt kábé semmit.

Persze néhány évtized alatt kellő rutint fel lehet szedni, és akkor már nem fog ki a futón a térkép. Vagyis nem olyan sokszor - a borókás azért okoz meglepetéseket. Én ettől rendkívül messze vagyok, és valószínűleg soha nem leszek még csak közepes tájfutó sem. De nem is ez a cél, hanem hogy kinn legyünk, bejárjunk olyan tájakat, ahová amúgy sosem vetődnénk el. És nem csak azért, mert amúgy nem utaznánk el Nagykállóba, hanem azért is, mert nem turisatutakon futunk. Olyan részeit is megfutjuk az erdőnek, ahol nem járnak turisták. És ez sokkal több szabadságot ad, mint a beprogramozott tracket követni.

Én a Postás kupán a Pilisben

A térképolvasás pedig az agyat is megdolgoztatja. És indulatkezelésre tanít. Mert van úgy, hogy futok, futok, igen, és akkor itt balra fordulok az erdősarkon, és majd ott lesz egy tó, de tó helyett szántóföld van. És akkor megy a matek, hogy hol rontottam el. De olyan is van, amikor minden stimmel, az erdő, a kis rét, a sziklák, a domborzat, a pont viszont nincs sehol. Ehhez képest tíz körömmel mászni fel egy hegyoldalban, mert ott virít a tetején a pont, amelyről kiderül, hogy természetesen nem is az enyém, már csak móka és kacagás.

Ha valaki kedvet kapott a tájfutáshoz, a tájfutó szövetség oldalán böngészhet a versenyek között. Érdemes elsőnek valami parkversenyt keresni (sok ilyen van), hiszen itt különösebb kockázat és kényelmetlenség nélkül ki lehet próbálni a térképezést. Budapesten rengeteg kis verseny van, van térkép a Margiszigetről, a Gellért-hegyről, a Bikás parkról, de Kőbányán, Péterhegyen, Óbudán és a Várban is lehet futni. Utóbbi igazi kihívás, nagyon technikás, jelentős szintekkel, hatalmas élmény.

Tízből kilenc (hobbi)futó tutira utált futni az iskolában - én is. Kevés dolgot rühelltem annyira, mint körbefutni az iskolát. Alig vártam, hogy bekanyarodjunk a kis földútra, ami az emelkedő után - öt méter szintről beszélek - végre lejtett. A lejtő alján már sétáltam, aztán ha mázlink volt, az iskola oldalsó kapuját aznap nyitva hagyták, ott be lehetett suttyanni, egy másik oldalsó kiskapunk meg ki, így le lehetett vágni a pálya egy részét. Szívből gyűlöltem a szintfelmérő futásokat is - éltanulóként nehéz volt megemészteni, mennyire szar vagyok benne, miközben például a távolugrás, kislabdadobás egész jól ment.

Szóval miért utálja szinte mindenki a futást a suliban? Aztán miért van az, hogy valamikor felnőtt korban sokan mégis elkezdenek futni és meg sem állnak a maratonig vagy akár az ultra távokig? Gyorsan lelövöm a poént: fogalmam sincs. 

Megnéztem, mit mond a kerettanterv a testnevelés tanítás fejezete  futásról. Olvasva egészen impozáns. Az első négy évfolyamon az a cél, hogy a gyerekek megszeressék a futást, a motoros képességek fejlődjenek, és mutassanak érdeklődést a különböző sportágak, mozgásformák iránt a szabadidejükben is. Az általános iskolsa végére a cél "a tartós futás technikájának kontrollja, a tartós futás egyéni sebességének kialakítása az önálló gyakorlás elősegítése érdekében, a távnak megfelelő egyéni iram kialakításával".

Nekem ebből semmi sem jött össze. Tartós futás nagyjából a félórán át tartó folyamatos futást jelenti, a sebesség egyéni, vagyis ez lehet tök lassú is, csak fusson a gyerek. Felső tagozatban a dupla tesióra a falu végén a focipályán volt, ahogy beköszöntött a tavasz. Ott találkoztunk a tanárral, az a pár kilométert pedig le kellett futni. Gyűlöltem. Sosem voltam rá képes. Cserébe nem is érdekelt senkit.

Pedig mennyivel jobb lett volna. És itt nem is elsősorban arról van szó, hogy annyira menő dolog ez a sport, hogy mindenkinek csinálnia kéne. Hanem arról, hogy a lakosság hozzáállása a mozgáshoz, a sporthoz talán egészen más is lehetne. Fél órát lekocogni egy egészséges embernek tényleg nem ügy. Ettől még nem kell futóversenyeken indulni, ezt a távot le lehet tudni a kutyával is hétvégente vagy a bringázó, görkorizó gyerek mellett, de akár kirándulással, hosszabb gyaloglással is ki lehetne váltani. És már ennyitől sokkal kevesebb túlsúlyos gyerek és felnőtt lenne.

Persze, valljuk be, egy általános iskolás gyerek számára csak úgy futni egyszerűen unalmas. Tényleg az. Ahogy a tollbamondás, a másodfokú egyenlet bizonyítása és Berzsenyi Dániel is az. Aztán később rájövünk, hogy pár dolog mégsem volt akkora hülyeség. Sokkal jobb lenne, ha mindez nem úgy történne, hogy kezdetnek le kell küzdeni az undort. Ezt a küszöböt ugyanis sokan egyszerűen nem akarják megugrani - annyira ez nem is csoda. Ezért hatalmas az iskolák felelőssége. De ez már nem futótéma.