Életem egyik legcsodálatosabb versenyén vagyok túl - csinálok majd listát a legleg versenyeimről. Talán elég, ha annyit mondok, Izlandon, pontosabban egy kis szigeten futottunk egy húszast. A verseny neve Puffin run, vagyis Lunda futás, mivel a verseny egy olyan szigeten volt - Heimaey - ahol rendkívül sok lunda él. Ha esetleg nincs meg ez az állat, akkor ilyen. Nem, nem a versenyen fotóztam, és még csak nem is a kis szigeten, de ez egy másik történet, amelynek elbeszélésére egy más alkalommal kerül majd sor.
Terveztünk egy izlandi kirándulást, és amikor megláttuk a versenyt, meg is lett az időpont, ehhez igazítottuk a többit. Aztán sokáig nem is tudtunk semmi konkrétumot, csak hogy húsz kilométer, lényegében körbe a szigeten. A sziget nagyjából olyan alakú, mint Dél-Amerika. Úgy kell elképzelni, hogy elindultunk Venezuelából a nyugati parton délnek, majd a csücsökben egy kis hurkot képezve a keleti parton vissza északnak, firssítő öt kilométerenként.
A verseny oldaláról nem nagyon derült ki semmi extra, úgyhogy eleve úgy indultunk neki, hogy valami csak lesz, nem fogunk elveszni egy ötezer fős szigeten. Nem is vesztünk, de más meglepetés azért volt. Agyaltunk, hogy milyen cipőben menjünk, végül úgy döntöttem, nem viszek stoplis cipőt, elég lesz a bordázott aszfaltos - ez közepes terepen is teljesen jó. Az azonban nem derült ki, hogy ez bizony nem lesz közepes terep.
Gondoltuk, hogy lesz benne szint - mégis csak egy szigetet futunk körbe, ahol van egy-két vulkáni kúp meg szikla, szóval szükségszerűen lesz a pályán néhány dimb és domb. Nos, volt. Úgy saccoltam indulás előtt, hogy ha nem ejtettek külön szót a szintemelkedésről, akkor nem lesz valami durva, szóval max 300 méter. Az meg lepkefing. Ehhez képest lett 755, ami már egy kicsit nagyobb lepkét feltételez.
Az elején nagyon kellemes hullámvasutazásnak indult a verseny, murvás úton, majd füves ösvényeken. Aztán kicsit bedurvult a dolog. Az első hat-hét kilométer közepesen technikás volt, oda kellett figyelni, de kifejezetten kellemes volt. Kicsit visszavette a lelkesedésem a következő nagyjából egy kilométer, amikor bokáig érő homokos köves részen kellett futni le majd fel. Aztán jött egy olyan rész, amit szívből utálok: oldalazás. Aztán mászni fel a zsombékos domboldalon, aztán megint oldalazni, hogy a következő mászásnál már kapjak levegőt, végül egy kis oldalazás az utolsó mászás előtt. Közben szerencsére lehetett nézelődni. Hát volt is mit.
Tíz kilométer után gondoltam, innen már csak lefelé mehetünk, ott meg már a szar is gurul. Hát nem. Vagyis gurul, csak nem fölfelé. Mert az odáig még rendben van, hogy ahová felmászik az ember, onnan le is jön. Még az is, hogy nincs út, csak mező.
Az viszont egy másik dolog, hogy az utolsó öt kilométer egy olyan részen vezet, amelyet negyven éve beborított egy vulkánkitörés. Igen, pont olyan jól futható volt, mint amilyennek hangzik. Aprókavicsos törmelék, sziklák, egymás hegyére hányt kövek. A vulkán lábánál vezetett az út, harminc centi szélességben eltakarították a lávatörmeléket, aztán ennyi.
Az utolsó kilométereken volt hogy tíz körömmel kellett felmászni a kőgörgetegeken, majd ugyanilyen kedves terepen lemászni. Ez már igazán nem hiányzott, ráadásul szembe sütött a nap, nem is láttam az ösvényt (hahaha, méghogy ösvény, na mindegy). Végül csak meglett, a húsz kilométert két óra 12 perc alatt tudtam le, ami magamhoz képest egész jó eredmény, bőven hét percen belül maradt a tempóm, amit már futásnak nevezek szintes terepen. Soha ilyen szép helyen nem futottam még, márpedig megjártunk már néhány hegyet, vulkánt és sivatagot. Mondjuk ilyen lovak nincsenek máshol.
Hozzá kell tenni, hogy gyönyörű időnk volt, ami elképesztően nagy szerencse. Ez Európa legszelesebb része, ezen a szigeten mérték a legnagyobb széllökéseket az elmúlt pár évszázadban. Emellett az eső is mindennapos. Ehhez képest a verseny napján egyetlen felhő sem volt az égen, és akkora szél fújdogált, ami épp felszárította az izzadságot a homlokomról. Ugyanez a verseny szélben, esőben gyakorlatilag az életért vívott harc lett volna. Ehhez képest így zárult.
