Két éve futottam le az első (és eddig egyetlen) maratonomat. Írtam is róla egy beszámót, aminek aztán nem lett helye. Mivel ma feldobta a képet a face, gondoltam, mindegy, legalább ennyi legyen az idei BSZM-ből, ha már az eredeti terveinket nem tudtuk behúzni:

Valamikor 2018 nyarán döntöttem el, hogy maratont szeretnék futni. Kihívásból, és leginkább azért, mert mindenféle vad terveim voltak terepen, amihez kellett az állóképesség. Kérdés sem volt, hogy valamikor tavasszal ejtem szerét a futásnak, és ha már kétszer megvolt az Öbölfélmaraton, egyszer meg az UB füredi szakasza, adta magát a négynapos Szuperbalaton 42,2 kilométeres betétje, a Maratonfüred.

Mivel az edzéseim alatt szinte folyamatosan Kispál és a Borzot hallgattam, és mivel a maraton futás fő szabálya az, hogy ami bevált, azon a versenyen már ne változtass, az első maratonom alatt is a 20 év című duplaalbumot indítottam el. Valami olyan zene kellett, amit nem unok, és ami nem ismétlődik 43 percenként. Persze ennyi erővel hallgathattam volna a H-moll misét is, az legalább négy óra, de igazság szerint JSB renyhén viszonyult az ütős hangszerekhez.

Úgyhogy maradt a Kispál. A pólómra is ráfestettem egy idézetet. Gondolkodtam, melyik legyen, a „Bukott angyalok etetése tilos” vagy az „Én idáig jöttem, most dolgozzon a lelkem”, végül utóbbi mellett döntöttem, megelőlegezve magamnak a bizalmat. A rajt előtt sokan nem látták a feliratot, a kabátomat ugyanis indulásig nem vettem le, a napsütés dacára hűvös volt még a badacsonytomaji strandon.

(Te még a meteorológusok kabátjában is fázol)

Eleve nem voltunk sokan, a tájfutásból már ismert dugókás rajtolás pedig csak még jobban széthúzta a mezőnyt, így az első kilométerek nem a tötymörgés jegyében teltek. Hanem magam visszafogásában. Az edzések alatt egyértelművé vált, hogy a hatperces tempót tetszőleges ideig tudom tartani, így a versenyre is ezt lőttem be. Az elején ez nehéz volt, mert nagyon neki akartam iramodni, előzgettem is az embereket. Végül kinéztem magamnak két copfos lányt, mondván őket nem fogom lelépni, hozzájuk tartom az iramot, és akkor majd jó lesz. Hellyel-közzel sikerült, úgy öt kilométerig, de kicsivel hatos iramon belül tudtam maradni így is. A kerékpárút a 71-es utat követte, azon mentünk gyakorlatilag végig. A vasutat végig kerülgettük, először Balatonrendesnél hagytuk el egy időre.

(MÁV állomás, de fenn a Malév is jár)

Így a Balatont egy ideig nem is láttuk viszont. Ez itt még egyáltalán nem volt zavaró, alig volt valami a lábamban, az se érdekelt volna, ha egy csőben kell futni – a végén sem, de ne szaladjunk előre. A második frissítőnél, 12 kilométer után már nagyon szerettem volna meglelni a mobilklotyót. Meg is lett, de minek. Akkora sor volt, mint a tescós pénztárnál húsvét előtt, úgyhogy inkább elmormoltam egy bémeget, és tovább vittem a terhet bízva abban, hogy lesz valahol egy szimpatikus bokor.

(Kár hogy most mutatnak, az elébb még Istent dicsértem én)

Lett bokor. Csak előtte esdekelve kerestem a rést a zártkertek között, fürkésztem az áthatolhatatlan dzsindzsát, legyintettem a ritkás gizgazokra, benéztem az utcába, ahol állítólag mézet lehet kapni. És akkor meglett az elhagyatott kis telek, az út felőli részén hatalmas száraz bokorral. Utána rájöttem, hogy rettenetesen szomjas vagyok, hiszen az első két frissítőponton csak egy-egy pohár vizet ittam. Nagyon nehezen jött el a 18. kilométer, ami után ott volt az itató. Vagy egy liter víz eltűnt a hasamban fél perc alatt.

(Egy vers meg egy palack víz, Mohai Ágnes)

Innen jött a legrosszabb rész. Kicseszésnek éreztem, hogy itt vagyunk a Balaton mellett, és gyakorlatilag percekre látni azt a nyomorult tócsát, mert mindig legalább egy utcával beljebb vezet ez a rohadék út, nézni kell a rossz ízléssel összetákolt hétvégi házakat, a 71-es utat, a büdös autókat, amelyekből mindenki kiszáll, mindenki, csak épp az én családom nem, pedig azt beszéltük, hogy Zánka környékén ott lesznek, de dugóba kerültek, nyilván. És jött a dal, amelyiket kifejezetten nem szeretek.

(Illéri, illéri, előre)

Zánka végén a dombra felszaladni mindazonáltal nagyon jó volt. Az utat fák szegélyezték, rózsaszín virágaik a nagyobb szélfuvallatokra apránként elhullajtották szirmaikat, bepettyezve előttünk az utat. Innen hosszú lejtő következetett, 25 kilométernél végre meglett a család, a barátok, két kutyával. Megrendeltem a befutóra a hideg sört, és csapattam tovább. Közben elfogyott a futásra kitalált gumicukor, egy fél avokádó és vagy két liter víz. Valahol, már nem emlékszem, hol, egy pasas egy gyerekkel felállított egy maszek frissítőpontot ropival, banánnal, vízzel.

(Mindenki integet a saját kapujában)

Sashegyi lévén viszonylag jól bírom a dombokat, 27 kilométernél azonban nagyon nehezen küzdöttem le a verseny legnagyobb emelkedőjét. Itthon megnéztem, 36 méter szint volt benne, ami egyszerűen nevetséges, a Gellért-hegyre menet ennek négyszeresét futom meg röhögve, de itt közel voltam a kidőléshez. És ez még nem a legnehezebb rész volt. Az csak valamikor 30 kilométer felett jött, amikor már erősen számoltam visszafele – 17 kilométer volt még hátra, amikor benyomtam a visszaszámlálót az agyamban, és ez még korai, nagyon korai volt. Tudtam, hogy kevés van már csak hátra, de ez a kevés még nagyon sok volt. Kezdő maratonistáknál itt szokott általában lemenni a roló, nálam is így volt, de tartottam a tempót.

(Üdvözöllek, babám, a sűrűjében)

Amikor megy, amikor jól megy, akkor nézelődöm, énekelgetek (magamban, különben csak valamiféle fuldokló segélykiáltáshoz lenne hasonlatos, ami a torkomon kijön), amikor meg nem megy jól, akkor egészen beszűkül a tudatom. Talán ott volt a Balaton is valahol látótávolságban, nem tudom, el nem lopták, az biztos (hiszen akkor vissza is kellett volna lopni a befutó után). Csak az utat láttam a lábam előtt, embereket, akik már csak néha tudtak belekocogni a sétálásba, embereket, akik a Szuperbalatonon indultak, és úgy száguldottak el mellettem, mint a gép. Mintha egy bobpálya lett volna a kerékpárút: koncentráltam a szélére, de alig láttam túl a peremén, figyeltem a műcsajra, aki a fülembe mondogatta, mennyi van még hátra, néztem az előttem futó srác fekete zokniján keresztbe kasul futó zöld csíkokat, és igyekeztem nem gondolkodni. Ami 34 kilométer lefutása után egyébként nagyon jól megy.

(szökési sebesség, a látóhatár szűkül)

Aszófő után már ismerős volt a terep, tavaly az UB-n ezt a szakaszt futottam 35 fokban, igaz visszafelé. Tudtam, hogy egy kellemes kis dombos, zöldes rész van még hátra, meg egy ocsmányabb, félig ipari, félig ki tudja, milyen, betonépületes rész, amit csak az tett szebbé, hogy oda volt kirakva a 40-es kilométertábla. Innen már fél lábon is, de azért rákapcsoltam, mert már nagyon a végére akartam érni. Az utolsó kilométerem volt a leggyorsabb, de ez általában így is szokott lenni. Az utolsó métereken kivettem a fülest, és megpróbáltam feltekerni a drótot, de valamelyik vége folyton kicsúszott a kezemből. Mire összeszedtem és zsebre raktam, már láttam a célkaput, az ember meg rám kiáltott, hogy tessék mosolyogni. Jé, tényleg! Beértem 4 óra 15 perc alatt.

(Emese jött, és megállt)

A futók állandóan arról áradoznak, hogy futás közben jön a flow és ez igazából sehol máshol, soha máshol. De mi a szar ez a flow?

Valójában nem a flowért futunk. Egyszerűen ez nem jön olyan gyakran, hogy csak ezért megérje. De azért eléggé meg tudja dobni az edzést és az egész napot, ha összejön. A flow nagyjából a tökéletes pillanat. Amikor minden a helyén van. A színek, a hangok, a formák, a környezet és te magad. Az egész összeforr, egy pillanatra megáll a csúcsán a tetraéder.

Tegnap végre erdőben futottam. A tempó kényelmes volt, de azért haladtam. Az ösvény vastagon takarták a lehullott levelek, a rozsdabarna szőnyeget itt-ott sárga levelek pöttyözték. Szélcsend volt, ritkás köd. A zenét randomra tettem. Alapvetően erdőben nem futok zenére, csak ott, ahol már minden bokrot ismerek, megvan a bejáratott útvonal, nem kell figyelni semmire.

Mókás vállalkozás a random zene, mert a tár tele van nagyon eltérő zenékkel, van, amire futni sem lehet, így érdekes volt Morcheeba után egy Cseh Tamás. Ami nagyon nem illett a futáshoz, azt elnyomtam (Tool, East), de volt, ami meglepő módon passzolt (Ágnes Vanilla). Aztán jött a Frutti. (Ez a dal üzenet a négy falnak, ez a dal üzenet a csillagoknak, hogy nem vagyunk egyedül).

És jött a flow. Tök egyedül az erdőben halódó fák között futok, ködben Marci énekel a fülembe, hogy nem akar egyedül lenni, miközben azért drukkolok, hogy most aztán tényleg ne jöjjön szembe senki. Ez a flow. Amikor úgy érzed, hogy egy pillanatra elszakadtál mindentől. Mint amikor az úszómedencében alámerülsz, egészen leúszol, megérinted a medence alját, majd elengeded magad, és hagyod, hogy a víz lassan fölemeljen. Vagy amikor a hullámvasúton felér a tetőre a kis kocsi, épp átfordul zuhanásba és egy pillanatra megérzed a súlytalanság állapotát. Ilyen a flow. Elengedsz minden kötődést, és csak egy láthatatlan szál tart össze a valósággal.

Meddig tart? Pár másodperc az egész, de mégis megmarad a következő flow-ig. 

A mostani Ultrabalaton lépett (gurult) át nálam a bringás kísérő a sötét oldalra. A jövőben kifejezetten nézni fogom egy-egy versenykiírásnál, hogy engedélyezett vagy sem, és azokat fogom előnyben részesíteni, ahol nem lehet kerékpárral kísérni a futókat. Persze egyszerű ez: terepversenyeken kell indulni meg tájfutni kell, oda nem jön bringás és kész. 

Egy ultrafutónak a bringás kísérő fontos lehet. A kísérő egyszerre edző, pszichológus, sherpa, Tesco, Kossuth-rádió, férj és feleség, mikor melyikre van szükség. Az egyetlen kapocs a külvilággal, az egyetlen, aki megérti ezt az őrületet, ami az utlrafutás. Ez tiszta sor. De különösen az UB-n divat lett már 15 kilométeren is a kísérő. De minek?

A futás alapvetően magányos sport. Még az UB-n is az. Megfutod a szakaszodat, bandázol, majd megint futsz, bandázol, amíg be nem ér a csapat. Amikor futsz, akkor egyedül vagy. Ez a futás maga. Sose értettem azokat, akik csacsognak és fecsegnek egy versenyen. Még edzés közben hagyján, végül is lényeg, hogy ne a kanapét koptassuk, kinek mi az ideális. De egy versenyen?

(A kép még tavasszal készült a BSZM-en, de most is megfutottam ezt a szakaszt, igaz a másik irányba)

A bringás kísérés ennek a tovább vitele. Miért nem lehet lefutni a szakaszt, a távot egyedül? Az útvonal ki van táblázva, végig biztosítják az utat, még éjszaka is van a közelben valaki, szóval teljesen biztonságos. Minek ehhez kísérő bringa? Aki egyébként mindenki másnak útban van. A legtöbb kísérő beszélget, ezért a futó mellett gurul. Mivel meglehetősen nehéz futósebességgel tekerni, ezért a legtöbb bringás kacsázik jobbra-balra. Vagyis vagy nem lehet megelőzni vagy külön figyelni kell, hogy épp melyik irányba támolyodik el, és úgy kell időzíteni az előzést. Egy-egy ilyen eset nem számít, de ha folyamatosan a kísérő bringásokat kell kerülgetni, az már fárasztó.

Arról nem beszélve, hogy ha kerékpárúton futunk, akkor alapból számolni kell bringás forgalommal. Ez az UB-n fokozottan igaz, hiszen a Balaton kör nagyon népszerű. Szinte folyamatosan nézni kell, jönnek-e mennek-e a kerékpárosok. És melléjük megjöttek a kísérők. 

Persze nem csak arról van szó, hogy kísérő bringásokat kell kerülgetni. Folyamatosan azt lehetett látni a versenyen, hogy a kísérő gurult a futó mellett. Aki lihegett kettőt, majd megállt, bringás le, átvette a csipet, futó bringára fel és hajrá, mehet a menet. Az ilyen cserékkel elég komoly előnyre lehet szert tenni, hiszen a futó így sosem fárad el, mindig csúcsformában van. Ehhez képest azok a csapatok, ahol nincs bringás kísérő és a kijelölt váltópontokon váltanak, hátrányba kerülhetnek. És ez egyáltalán nem fair. Lehet azzal védekezni, hogy ez nem csalás, hiszen lehet váltani két váltópont között is. Valóban nem csalás. De akkor sem sportszerű.

Az lenne a legjobb, ha az egyéni és a páros, esetleg a három fős csapatban indulók kivételével egyáltalán nem lehetne bringával kísérni a futót. Talán elvárható minimum, hogy aki egy Balatonkerülő versenyen indul, az képes legyen egyedül futni a bringaúton. És akkor nincs jogosulatlan előny, sem előzendő kerékpáros.

Persze hogy volt futás azóta, hogy utoljára bejelentkeztem, csak egyrészt elszoktam a blogolástól, másrészt feladat is volt bőven. Volt pár emlékezetes köröm külhonban, mert a nyarat elég komolyan megnyomtuk - így utólag csak áldani tudom az eszünket ezért, meg azért is, hogy olyan helyeken voltunk, ahol legfeljebb a kecskék és birkák jöttek utánunk. Majd ezekről írok talán, ha jön a szaridő és vízszintesen esik az eső napokig.

Aztán itthon is volt pár verseny, meg kínlódás is, amiért járt az érem a végén.

A tavasz és a nyár elég motiválatlanul telt, évek óta nem futottam ilyen keveset havi szinten, mint az idén. Se kedvem se semmim nem volt nagyjából semmihez. Ez a virtuális futás számomra totál értelmetlen dolog, most vagy futok ott és akkor vagy nem. Volt egy kósza ötletem, hogy benyeltem a covidot áprilisban, ez magyarázná az indokolatlan fáradtságot is, meg egy csomó mást, de ez inkább csak magyarázat és kifogás. Egyszerűen nem volt kedvem futni, és ezt nagyon könnyű volt ráfogni a melegre, a vírusra és minden egyéb szarságra. Plusz X kiló fel, szülés után két héttel voltam ennyi utoljára (nem, akkor se voltam ennyi). Innen szép nyerni.

Tájfutás nuku, először augusztusban szaladgáltunk az Alföldön. Azt is most érzem, hogy ez mennyire hiányzott. Ennek fényében a szeptember, az október és a november is fullon van, minden hétvégén lesz valami. Szerencsére aszfalt nem, csak terep és erdő. UB, UB Trail (ha lesz), tájfutó hosszú távú OB, mert hát valamiben csak meg kell halni, és ha megszakadok is, egyszer futok egy olyat, amivel elégedett is vagyok (majd ha megérem, női 70-ben szűkebb lesz a konkurencia).

Jósvafői mezőség

A nyári henyélés eredményeként talán eddigi legrosszabb Wizz Air félmaratonját sikerült összehoznom, azt megelőzően pedig egy még rosszabb Baradla Trailt húztam be augusztus végén. A Baradlára évek óta el akartunk menni, mert a verseny pár kilométeren az Aggteleki cseppkőbarlangban vezet. Csak mellette még 32 további kilométert is meg kell tenni, de hát valamit valamiért. Meleg volt, elfőtt az agyam, rosszul frissítettem, és alapvetően teljesen felkészületlenül álltam rajthoz - előző este még Európa Kiadóra csapattuk. A végén már a szédelgéssel küzdöttem, gyűlöltem a mezőket (vadvirágos rétestül és szalmabálástul), az emelkedőket és nagyjából mindent. Amúgy fasza volt. A Wizz meg... tavaly itt futottam 1:54-et, és volt egy vállalásom, hogy minden évben próbálok javítani valamennyit. Hát most sikerült két órán kívül beérnem, síkon szerintem hat éve nem futottam ilyen lassú felest.

Ehhez képest vasárnap már fejcsóválva álltam be a Crosskovácsi 18 kilométerére - előtte két tájfutáson két betli, szóval önértékelésem az egekben volt nyilván. Ez egy bringás verseny, amelyre egy terepfutás is épül. Annyira terep, hogy sima betonos cipőben indultam, szóval semmi szívatás. Gondoltam, ha két órán belülre behúzom, már jó lesz, mégis van benne 450 méter szint. Ilyen hülyebiztos jelölésű pályán sem futottam még soha, mintha egy bobos lettem volna a csőben. Meglepően jól ment, és úgy nézett ki, hogy meg lehet a két órán belüli idő. A vége öt kilométer jutalom lejtőzés volt, ahol nagyon lendületesen lehetett nyomni, így végül 1:54 lett az időm. Bőven várakozáson belül végeztem. Persze mihez képest, ugye. 

A többit meglátjuk. Vannak tervek közelre és távolra is, elég merészek, de azt a plusz X kilót le kell adni.

Egy ideig tartottam magam ahhoz, hogy a kontaktust kerülve nyugodtan ki lehet menni futni. Mert hát kit zavarok én a Sashegyen, az erdőben vagy a faluszélen. Valóban senkit. Védve vagyok és védek másokat azzal, hogy nem kerülök egy-két méternél közelebb senkihez. De ez sajnos nem ilyen egyszerű.

Egyrészt nagyon nehéz belőni, hogy mi is az, hogy nincs kontaktus. Alap, hogy nem nyújtunk játszótéren, korláton, nem nyúlunk semmihez. De ha én körözök mondjuk a Margitszigeten, akkor a levegő, amit kilihegek, az meddig szálldos még mögöttem? Fogalmam sincs, de biztos tovább, mint három méter. És hányan vannak a Margitszigeten, akik pár méteren belül kerülhetnek? Fogalmam sincs, de biztos többen, mint az udvaron vagy az erkélyen. Ugyanez igaz a Normafára, Kamaraerdőre és ki tudja még hány helyre, ahová szívesen kirajzanak az emberek. 

Másrészt ha tényleg nincs kontaktus, akkor is csak a probléma egyik részét oldottuk meg. Ha jelzetlen utakon körözünk az erdőben, akkor tényleg nem találkozunk senkivel, főleg akkor, ha az erdőszélre is kocsival megyünk. Akkor ugye semmihez sem nyúlva nem okozunk semmi bajt. Tételezzük fel, hogy nem találkozunk senkivel (én csak összefutottam több emberrel is az erdőben, ahol eddig sose senkivel), tényleg nem nyúltunk semmihez és ahol jártunk, oda hetekig nem megy senki. Akkor jók vagyunk, nem? Abban a tekintetben igen, hogy vírust nem adtunk át és nem szedtünk össze. Erősítjük az immunrendszerünket, friss levegőn vagyunk és még az idegösszeomlást is elodáztuk a családunk legnagyobb örömére.

Ám azzal, hogy kimentünk, mégis azt sugalljuk, hogy lám, nemcsak munka és bevásárlás, kutyasétáltatás és gyógyszertár miatt lehet elhagyni az otthont, hanem csak úgy is. Veszélyeztetünk ezzel bárkit? Nem, közvetlenül semmiképp. Vagyis a szomszéd, az ismerős és az akárki, aki látja a futós posztunkat, azt fogja mondani, nosza, ha ő ment, akkor menjünk mi is, jó, nem futni, de akkor túrázni, vagy kirándulni vagy csak sétálni.

És akkor mi lesz? Nem csak az erdőben lesznek emberek, hanem a réten is, meg a parkban is, meg az utcán is. Ki hová tud és akar eljutni, oda fog, és tele lesz a sétány, a Balatonpart, a Margitsziget és a Normafa. Igen, én is mentem futni még a napokban, terveztünk túrázni és kirándulni, de erről inkább lemondok. Nem azért, mert félek, hanem azért, hogy ne legyek én a példa arra, hogy mások is kimenjenek - akik aztán lehet, hogy nem tartják be az előírásokat.

Minél többen nem megyünk ki - annak dacára, hogy a tisztifőorvos és a nemzeti népegészségügyi akármicsoda intézmény szerint ki lehet menni -, annál többen gondolják azt, hogy nekik is inkább otthon kéne maradni. Minél többen gondolják ezt, annál inkább ciki lesz megszegni a szabályokat. És minél inkább ciki lesz szabályt szegni, annál hamarabb takaríthatjuk ki ezt a rohadt kis vírust az életünkből. 

Gondoltam, hogy megírom a BSZM-es élményeket, de aztán elszaladtak a napok és már nem igazán volt aktuális. De mivel most úgy néz ki, hogy legközelebb talán csak a szeptemberi Wizz Air félmaratonon futok versenyen, mégis írok róla valamennyit.

Nem volt benne semmi szándékos, de a márciusi Balaton jelenti a futásaimban a mérföldköveket: itt futottam az első félmaratonomat, majd az első maratonomat. Most pedig hárman futottuk körbe a tavat, ami négy nap alatt összesen átlag 65 kilométert jelent - négy nap alatt minden tag fut egyet a három szakaszból, ami napi 15-20 kilométert jelent per fő per nap. A Budapest Szupermaraton nyomvonala némiképp eltér az Ultrabalatonétól: végig a part közelében halad, az UB ezzel szemben kanyarog egyet északon, ezért a BSZM 196, az UB pedig 210 kilométer.

Soha nem futottam még ennyit ilyen rövid idő alatt, sőt egy hét alatt sem. A kihívás tehát most nem az volt, hogy megy-e az adott táv, hanem hogy megy-e a sorozatterhelés. Úgy voltam vele, hogy két nap simaliba, három nap méltósággal megvan, a negyediket meg már csak túléljük valahogy. Ehhez képest sokkal jobban ment minden majdnem a végéig. A csapatban benne volt G és egy háromgyerekes anyuka (M), nagyjából olyan felkészültséggel, mint amivel én is rendelkezem. Mindhárman hasonlóképp álltunk hozzá: valahogy meglesz, de azért a zabszem nem nagyon fért már be a verseny előtti egy-két nap.

Első nap Siófoktól kellett elfutni Fonyódig, a sorrend ismét M, G és én voltam, nagyjából ugyanakkora távval. Nagyon nem tetszett. Unalmas volt, szinte végig a szembembe sütött a nap, minden csupa zöld és fekete volt, a Balatont alig láttam - jó a fonyódi sétány sok mindenért kárpótolt a végén.

Második nap G, M és én volt a sorrend, Fonyódtól Szigligetig. Itt bevállaltam a félmaratoni távot Keszthely és Szigliget között. Ez ugye az Öböl félmaraton betétfutam, amelyet nagyon szeretek. Minden méterét szerettem, ez a nekem való táj és környék: nádas, Balaton, vasút, így többedszerre pedig már a szigligeti dombozáson is csak nevettem. Na nem menet közben, hanem előtte, amikor a nádas felett kimagasodó emelkedőt néztem. Annyira jól ment, hogy vállaltam a negyedik nap leghosszabb távját, ha cserébe a harmadik nap enyém lehet a legrövidebb szakasz. Sosem voltam még annyira népszerű egyetlen társaságban sem, mint amikor ezt az opciót felvezettem. A negyedik napi húszastól mindenki irtózott titokban, de senki sem akart eleve elzárkózni, mert az elég tróger eljárás lett volna.

Szóval a harmadik nap 13 kilométert kaptam a Badacsony-Balatonfüred szakaszon. G egy közepes, 15 kilométert kapott, M pedig a leghosszabbat futotta, 17,5 kilométert. A váltópontra elég kalandosan értünk, mert a futók többször is keresztezték a 71-es utat, hatalmas dugót okozva. Mi meg ebben a dugóban araszoltunk. Végre megérkeztünk, itt csak ki kell sétálni, és ott a váltópont, de jó... Kár, hogy egy frissítőponthoz mentünk, nem a váltóhelyhez. Nosza, azonnal kocsiba be (ablakot le), és hajtás. Mivel dugóban ülni nem volt időnk, irány a dzsindzsa. Az út még nem is lett volna rossz (de), viszont a növényzet eléggé belógott. Ráadásul csupa szúrós, tüskés szedres, rózsás bozót húzódott mindkét oldalon. Az autó végig csikorgott és sírt, ahogy száguldottunk. Végül odaértünk pöccre, már a fülemen jött ki az adrenalin, szóval gyorsan beértem. A füredi befutó a Tagore sétányon pedig annyira hangulatos, hogy ott nem lehet csak úgy slattyogni.

Az utolsó nap a második szakasz volt az enyém. M. indult Füredről, ahol annyira hideg volt, hogy minden ruhát felvett, ami csak mozdítható volt. Terveknek megfelelően értünk a váltópontra, és indultam az utolsó húszasomra. Itt már nem kellett visszafogni magam, mehettem azzal a tempóval, amivel csak akartam. Ez nagyjából 5:30-as átlagot jelentett. Nagyon jól esett futni, szép volt az idő, csak kicsit fújt a szél, ideálisak voltak a körülmények, végig előzgettem. Aztán érezni kezdtem, hogy fáj a bal csípőm és végig a combom. Nem törődtem vele, elvégre a másik a fájós csípőm, ez csak valami lényegtelen dolog lehet.

Aztán amikor 13 kilométernél megálltam frissíteni, már tudtam, hogy lesznek itt gondok. Úgy indultam el, mint egy protézisre előrejegyzett 80 éves. Hűha. Szép lassan bemelegedett, de innen már nem mertem nyomni neki. A vége elég dombos, és nem nagyon mertem megállni, mert az indulás rosszabb lett volna, mint a lihegés. Az utolsó majd egy kilométer egy kellemetlen emelkedő Akarattyán, ahol nem akartam megállni, hacsak nem muszáj. Nem volt muszáj. Végig a légzésre figyeltem, és néztem az órát: még 500 méter, még 400, még 300, itt pedig már azt mondtam, nem sétálok az utolsó métereken. Aztán kanyar és váltópont. G vitte az utolsó szakaszt, kellemes kis 15-ös Siófokra.

A váltás után elbotorkáltam a kocsiig, és ez a botorkálás kitartott egész nap. G-vel nem volt közös befutó, részben mert elbaltáztuk, és rossz helyen álltunk, így csak szurkoltunk. Részben meg azért, mert futni már nem nagyon tudtam volna. A járás másnap még nehéz volt, utána gyorsan javult. Izomlázam egyáltalán nem volt. Nagyon jó négy nap volt, amelyet jövőre mindenképpen meg kell valahogy ismételni. Hogy hárman, négyen vagy ketten, majd eldől.

Szinte mindig viszek magammal innivalót, ha futok - tájfutást kivéve -, ezért külön kihívást jelentett megtalálni a megfelelő eszközt. Városban, illetve 15 kilométer alatt nem viszek zsákot, a derékra csatolható kulacstartótól és az hatmásodpercenként a hozzámverődő palacktól pedig biztos hülyét kapnék, szóval marad a kézierő. Alapvetően kézben vinni bármit nem okoz gondot, hiszen tájfutva úgyis van nálam térkép, tájoló és dugóka, ráadásul évekig futottam telefonnal a kézben, ám az már nem mindegy, hogy mennyire kényelmes a cipelés.

A sima félliteres palack viszonylag gyorsan elpusztul, én pedig valami tartósat szerettem volna, úgyhogy betáraztam néhány kulacsot. A nagy, nyolcdecis inkább a hosszabb, hátizsákos eseményekre (és civil célra) vált be, egyszerűen túl nagy a kulacs, izomlázam lesz tőle, a gumibizbasz, amit rá lehet tenni az üveg nyakára egyfajta fül gyanánt pedig simán idegesített. Végül kikötöttem a puha kulacs mellett - árul ilyet a Deka és a Sali is, utóbbi duplaáron. Én az olcsóbbik, félliteres verziót választottam. Menet közben csak be kell harapni, a vizet pedig ki lehet nyomni belőle. Kicsit úgy néz ki, mint a bikahere, nagy szöttyedt zacsi, de legalább jó a fogása - utóbbit illetően nincsenek empirikus tapasztalataim.

A bikahere annyira bevált, hogy akkor is viszem, amikor zsákkal futok. Nagyon utálom szipákolni a zsákból a vizet, ezért azt szoktam csinálni, hogy a zsákból beleengedm a vizet a kulacsba, így fél literenként tudom adagolni a vizet. A zsákom szelepe ennek megfelelően nem a szívogatós-beharapós, hanem sima kihúzós-benyomós szelepes. Télen teát viszek, nyáron vizet, isót és efféle oldatokat viszont nem, mert ezek elég gusztustalan filmréteget hagynak maguk után a kulacs belsejében.

Persze így is dzsuvás lesz viszonylag hamar. És a tisztítás nem annyira könnyű. Az egy dolog, hogy összerázok benne egy kis vizet meg mosogatószert, de sajnos a kupak, szipóka, harapóka rész nem lesz tiszta. A tea viszonylag jól megmutatta, hogy a kis résekben lerakódik a szmötyi, és ezt gyakorlatilag lehetetlen kilötybölni. 

Aztán addig buzeráltam a kis szerklit, amíg szét nem tudtam szedni. A kis gumiburkolat, amelyet be kell harapni lefeszegethető a kupakról, így a tisztítás már elég egyszerű. Könnyebben lejön, ha vizes, visszanyomni pedig még könnyebb. A lerakódást lehet,hogy a kulacs belsejéből sem hozza le a mosogatószer, ez esetben egy ősi praktika lehet a megoldás - ha a gyerekek mind megnőttek és rég kidobtuk az üvegmosót, mert hát minek is az. Ez pedig a só. Ha néhány kiskanál durva őrlésű sót belelapátolunk, majd egy kis vizet hozzáadva összerázzuk, a só szépen ledörzsöli a szutykot.

A kis bikaherét versenyen is használom. A frissítőpontokon azt megtöltöm, így lesz vizem a következő frissítőig. Ez azért is fontos, mert a menet közben elfogyasztandó zselé, só, fél disznó után kell egy-két korty víz, és ha kiszárad a szám, akkor is jól jön. Ha elfogy, a kis herét szépen össze lehet gyűrni, sőt akár a nadrág korcába is bele lehet tűrni. Legközelebb csütörtökön lesz bevetve, amikor is a BSZM-et futjuk hárman. De arról majd akkor. Ha túléljük.

Ma Velencei-tó kerülés (Velencei-tókerülés?) volt napirenden, amelyet a futócsoportom (Mozdulj Érte) néhány tagjával abszolváltunk. Ez tőlem kicsit távol áll, mint megrögzött egyedül futótól, de néha rászánom magam egy kis prüntyögésre, ami ilyen rendszerességgel kellemes. Pár hete az egyik srác bedobta, hogy mi lenne, ha valamikor körbefutnánk a tócsát, és annyira népszerű lett az ötlet, hogy vagy 20-30-an gyűltünk össze. Volt puszipacsi, zene, nasi, anyám térde - az ötletgazda már reggel hétkor útra kelt, mivel ő két kört vállalt, így a közösségi szerepvállalásból kimaradt (my hero).

A strandról indultunk, jobbra, vagyis óramutató járásával ellenétesen, aminek én annyira nem örültem. A legszebb részeket letudjuk az elején, az utolsó 10-12 kilométer pedig kevés kivétellel halál unalmas. De hát ez van. Gyönyörű idő volt, napsütés, néhol kis szél, rövid nadrág és egyszálpóló volt csak rajtam. Meg zsák, mert frissítést nem szerveztünk. Az első 15 kilométer viszonylag gyorsan elment, igyekeztem nem nyomni neki, elvégre nem versenyre jöttünk, hanem szaladgálni. Ezt a részt nagyon szeretem, erdős, bokros, dzsindzsás helyeken vezet át a bringaút, benne egy emelkedő Sukorónál, és a tó mellett is hosszan vezet az út, kellemesen kanyarogva.

A tókör lehet 29 és 34 kilométeres, attól függően, hogy Pákozdnál a bringaúton maradunk-e, vagy a falun (város?) átszaladva teszünk-e bele egy kurflit. Most a rövid verzió játszott, ami azt jelenti, hogy dél felé egy nagyjából 4 kilométer hosszú nyíl egyenes huzattyút kell csinálni. Ez eleve annyira unalmas, mint végignézni egy megye három focimeccset, ezen pedig csak ront, ha végig szembe süt a nap. Alig vártam a balos kanyart. A hosszabb verziónál egy mezős részen kell futni, egész szép a táj, zenével pedig kifejezetten élvezetes - a fülest természetesen otthon hagytam.

Sajnos 19 kilométernél elkezdett fájni a csípőm, a változatosság kedvéért legalább mind a kettő, és ez az állapot csak rosszabb és rosszabb lett az utolsó kilométereken. Egyáltalán nem akartam tolni, de az a helyzet, hogy ez a csípőfájdalom nem múlik, nem mérséklődik lassabb tempó mellett, sőt sétálva sem, vagyis a cél az volt, hogy minél gyorsabban letudjam a végét. Sajnos pont ez a szakasz a legunalmasabb az egész körön, egyenesen vezet az út, balra nádas, jobbra vasút, ami nem annyira szar, ha épp jön egy vonat, és meg lehet nézni, hogy most piros vagy kék Flirt jön-e, egyébiránt fejlövés. Amikor betér az út a tó mellé, az nagyon szép, kár hogy folyton vissza kell kanyarodni.

Összességében a vége így duplán kellemetlen volt - és ugye nem volt füles, hogy legalább egy kis valami változatosság legyen. Többször meg kellett állnom, az utolsó kilométereket már nagyon számoltam, végül azért csak meglett. Futás után viszont úgy tudtam csak menni, mint egy pingvin, utoljára akkor totyogtam így, amikor nyolchónapos terhes voltam. (Azóta már ismét tudok méltósággal járni.) Még egy kis házi gyártmányú befutóérmet is kaptunk fóliázott papírból, ez még a 139-es buszon is a nyakamban volt.

Megvártuk az összes futót - volt aki rövidebbet futott, oda-vissza valamennyit, volt aki bringával kísért bennünket - megittuk az összes szeszt, a maradék csokoládét és kekszet meg szétosztottuk, nehogy egy valakinek kelljen megenni az egészet. Biztos, hogy körbefutom még ezt a tavat, de az is tuti, hogy legközelebb a szokott irányban megyek. Legalább mindenkivel le tudok majd pacsizni menet közben.

Az idén több fázisban sikerül ellépni a télből - cserébe nincs nyaralás, de valamit valamiért -, elsőként Madeirán voltunk. Alapvetően tájfutni jöttünk, kellemes kis pár száz fős verseny volt, így maradt idő másra is (ja, a kategóriámban nyertem, de azért a szakma krémje nem ugrott át a szigetre). Bár az örök tavasz szigetének hívják, ez a tavasz meglehetősen széles spektrumot ölel fel. Ez azt jelenti, hogy a hegyekben akár havazhat is. Szóval csak akkor van igazán értelme útnak indulni, ha szép az idő. Sok évnyi próbálkozás után ez most összejött. Mivel erről a túráról G-vel részletesen is írunk majd a közeljövőben, ezért itt nem sütném el a poénokat, inkább egy video-összeállítást csináltam - előre mondom, nem vagyok egy Sára Sándor típus. Ha megjelenik a szöveges anyag, beszámolok arról is.

Az egyik "más", amire jutott időnk, egy hegyi túra, a másik "más" pedig egy levada túra volt. Utóbbi egy a hegyek oldalában kialakított öntözőrendszer, vagyis levada mentén halad, néhol elég vad vidéken. Számos levada-túrát csaphatunk a szigeten, ezek jellemzően enyhén szintes utak, de tériszonyosoknak nem ajánlom inkább. Amelyet mi választottunk, egy kétszintes túra, egyazon hegyoldalban két levada is épült, az egyiket oda, a másikat vissza megjárva tíz kilométert lehet abszolválni. Sajnos nem tudtunk itt futni, mert a társaink nem futók, de nagyon a lábunkban volt a bugi.

A túra Ponta da Sol városában indul, és ilyenek vannak benne:

A másik túra ennél húzósabb. Futni terveztük, de nagyjából annyit lehetett futni rajta, mint amennyi a videóban látszik (persze nem, mi vagyunk csírák, de azért nagyon megterhelő). Ez a Pico Arieiro túra, oda-vissza 12 kilométer, 1300 méter szinttel. Mi csak a felét csináltuk, vagyis csak vissza - két társunk indult az eredeti indulási ponttól, mi elvittük a kocsit a fordítóhoz, majd indultunk onnan. Félúton kulcscsere, majd a szakaszuk végén ők jöttek vissza értünk. Így csak kilenc kilométer volt a kirándulás (kisebb kitérőrek lehet csinálni) és több mint 700 méter szint. És kábé ezer lépcsőfok.

A túra egyik legszebb pontja - a cél mellett - a Pico Ruivo, Madeira legmagasabb pontja, 1862 méterről minden látszik. Még G. is. Alig várjuk, hogy megírhassuk.

A hétvégén megfutottam a kedvenc versenyemet. Azért kedvenc, mert a legtutibb helyen rendezik, Dobogókőn. Mondjuk úgy, nincs túlcizellálva. Ez egy speckó verseny, tájfutók rendezik, ebből következően nincs kötelező útvonala. A térképen jelzett ellenőrző pontokat kell érinteni meghatározott sorrendben, de alapvetően mindenki azt csinál, amit akar. Az egyszerűség kedvéért meghatároznak ugyan egy ideális útvonalat, de erről bármikor le lehet térni. Sokáig szalagozva sem volt - mert hát minek, ha nincs útvonal.

A versenyre nagyon kevesen jelentkeztek, a szervező, Tabáni Spartacus nem nagyon tudott felülni a terepfutó vonatra, ezért újabban kiszalagozzák az ideális útvonalat, hátha majd úgy jobb lesz. Hát nem lett jobb, és összességében a szalagozás nem segített és nem is fog segíteni ezen. Egyrészt azért, mert ezt a szalagozást tájfutók csinálták, akik ugye tudnak tájékozódni, vagyis mondjuk úgy, nem sikerült hülyebiztosra csinálni. Másrészt azért, mert a gond sosem a szalag meglétével vagy hiányával volt. Hanem a körítéssel.

A terep minden métere csodálatos (jó, a Sikáros annyira nem nagy gurítás, de ennyi belefér) és nagyon, de nagyon kemény. Több táv van, a bébik mellett van egy kábé 20 és egy kábé 32 kilométeres - azért kábé, mert ugye nincs kötelező út. Két éve megfutottam a rövidebbet, az idén pedig egy komolyan végig nem gondolt ötlettől vezérvelve a hosszúra jelentkeztem - mindig így van ez, általában az "anyátok úristenit" vagy a "ha meg kell baszódni, akkor meg kell baszódni" életbölcselet kíséretében nyomom meg a jelentkezés gombot.

A rövidebben 890, a hosszabbon 1400 méter a szint, én két éve azért 1000 métert, most pedig 1500-at tettem bele. Dobogókőről lezúztunk Pilisszentkeresztre, aztán Körtvélyespusztán át felszaladtunk (aha) a Vadálló-köveken át Prédikálószékre, onnan le Sikárosra, és már csak vissza kellett mászni Dobogókőre. A vége nem annyira 32, hanem 35 kilométer lett. A szintidőből két perccel kicsúsztam, ami annak volt köszönhető, hogy a futótársam teljesen elhalt a végére, és a legutolsó egy kilométerig nem akartam magára hagyni. Egyébként öt óra körüli idővel célba tudtam volna érni, ami egyébként így is ugyanúgy az utolsó helyekre lett volna elég.

A Zemplén után azt gondoltam, annyira menő és fasza csaj vagyok, hogy nem lesz nagy baj, biztos nem úgy fogok bemászni, mint legutóbb, a civilizációért könyörögve - lelövöm a poént, de, pontosan így történt ismét, és örülök, hogy nincs ultra táv, mert akkor, gondolom, legközelebb azt választanám, és hasonló lenne a helyzet. A félhulla állapot egyik oka az volt, hogy a frissítés meglehetősen fapados volt - a másik nyilván az, hogy kevés voltam. Nem gond a frissítés hiánya, ha ez ki van írva, mert akkor viszek magammal mindent. De ha a kiírás szerint van csak vizes és vizes-kajás frissítő, akkor csak zselét viszek magammal, fél disznó helyett, a pontokon tolok egy kis banánt vagy ezt-azt. Ez azonban nem volt, vagy elfogyott, mire odaértem, mindenesetre eléheztem a végére. Csillagokat és szürke felhőket nem láttam, mint legutóbb, de a végén már 300 métert sem tudtam egybe lefutni.

A valódi hiányosság ugyanakkor nem is ez volt, hanem a rossz tájékoztatás. A verseny kiírását a Spari elképesztően fapados weboldalára tették fel, azt is későn, ráadásul olyan versenyek közé, amelyekre nem fog elmenni sima futó. A kiírás pdf (2019-ben!!!!!), a letölthető térkép alig nagyítható, nehezen olvasható és esetenként felül sem vizsgált. Én elhiszem, hogy a legjobb futók már séróból mennek végig a pályán, és nagyon azért nem lehet itt elkavarni, ha odafigyelünk, de a cél mégis az, hogy új versenyzők is jöjjenek. Az eseménynek van ugyan facebook oldala, és ott is megvannak a fontos infók, de azért ez elég kevés. Ha nem fordítanak energiát a hírverésre, senki sem fogja megtudni, hogy ez a verseny egyáltalán van.

Arról az apróságról nem beszélve, hogy egy kicsit olyan volt ez is, mint minden tájfutó verseny: az elsők és a legjobbak a legfontosabbak, a sallang, a vége már nem igazán számít. És ez nem igazá fair. Még akkor sem, ha a győztes itt azért igazi csúcsteljesítményt nyújt - Józsa Gábor, az ország legjobb hosszútávfutója mellesleg tájfutó is, az idén csúcsot döntött, 156 perc alatt tudta le a 32 kilométert. Összességében tehát nem az útvonalon és annak kijelölésén múlik, hogy népszerű lesz-e egy verseny, hanem azon, hogy hogyan szolgálják ki az egyszerű versenyzőket. És a futottak még besorolás nem annyira vonzó, a falábúakat is versenyzőként kell kezelni. Jövőre jövök-e? Valószínűleg igen. Mondtam, hogy ez a kedvenc versenyem.