Gondoltam, hogy megírom a BSZM-es élményeket, de aztán elszaladtak a napok és már nem igazán volt aktuális. De mivel most úgy néz ki, hogy legközelebb talán csak a szeptemberi Wizz Air félmaratonon futok versenyen, mégis írok róla valamennyit.
Nem volt benne semmi szándékos, de a márciusi Balaton jelenti a futásaimban a mérföldköveket: itt futottam az első félmaratonomat, majd az első maratonomat. Most pedig hárman futottuk körbe a tavat, ami négy nap alatt összesen átlag 65 kilométert jelent - négy nap alatt minden tag fut egyet a három szakaszból, ami napi 15-20 kilométert jelent per fő per nap. A Budapest Szupermaraton nyomvonala némiképp eltér az Ultrabalatonétól: végig a part közelében halad, az UB ezzel szemben kanyarog egyet északon, ezért a BSZM 196, az UB pedig 210 kilométer.
Soha nem futottam még ennyit ilyen rövid idő alatt, sőt egy hét alatt sem. A kihívás tehát most nem az volt, hogy megy-e az adott táv, hanem hogy megy-e a sorozatterhelés. Úgy voltam vele, hogy két nap simaliba, három nap méltósággal megvan, a negyediket meg már csak túléljük valahogy. Ehhez képest sokkal jobban ment minden majdnem a végéig. A csapatban benne volt G és egy háromgyerekes anyuka (M), nagyjából olyan felkészültséggel, mint amivel én is rendelkezem. Mindhárman hasonlóképp álltunk hozzá: valahogy meglesz, de azért a zabszem nem nagyon fért már be a verseny előtti egy-két nap.
Első nap Siófoktól kellett elfutni Fonyódig, a sorrend ismét M, G és én voltam, nagyjából ugyanakkora távval. Nagyon nem tetszett. Unalmas volt, szinte végig a szembembe sütött a nap, minden csupa zöld és fekete volt, a Balatont alig láttam - jó a fonyódi sétány sok mindenért kárpótolt a végén.
Második nap G, M és én volt a sorrend, Fonyódtól Szigligetig. Itt bevállaltam a félmaratoni távot Keszthely és Szigliget között. Ez ugye az Öböl félmaraton betétfutam, amelyet nagyon szeretek. Minden méterét szerettem, ez a nekem való táj és környék: nádas, Balaton, vasút, így többedszerre pedig már a szigligeti dombozáson is csak nevettem. Na nem menet közben, hanem előtte, amikor a nádas felett kimagasodó emelkedőt néztem. Annyira jól ment, hogy vállaltam a negyedik nap leghosszabb távját, ha cserébe a harmadik nap enyém lehet a legrövidebb szakasz. Sosem voltam még annyira népszerű egyetlen társaságban sem, mint amikor ezt az opciót felvezettem. A negyedik napi húszastól mindenki irtózott titokban, de senki sem akart eleve elzárkózni, mert az elég tróger eljárás lett volna.
Szóval a harmadik nap 13 kilométert kaptam a Badacsony-Balatonfüred szakaszon. G egy közepes, 15 kilométert kapott, M pedig a leghosszabbat futotta, 17,5 kilométert. A váltópontra elég kalandosan értünk, mert a futók többször is keresztezték a 71-es utat, hatalmas dugót okozva. Mi meg ebben a dugóban araszoltunk. Végre megérkeztünk, itt csak ki kell sétálni, és ott a váltópont, de jó... Kár, hogy egy frissítőponthoz mentünk, nem a váltóhelyhez. Nosza, azonnal kocsiba be (ablakot le), és hajtás. Mivel dugóban ülni nem volt időnk, irány a dzsindzsa. Az út még nem is lett volna rossz (de), viszont a növényzet eléggé belógott. Ráadásul csupa szúrós, tüskés szedres, rózsás bozót húzódott mindkét oldalon. Az autó végig csikorgott és sírt, ahogy száguldottunk. Végül odaértünk pöccre, már a fülemen jött ki az adrenalin, szóval gyorsan beértem. A füredi befutó a Tagore sétányon pedig annyira hangulatos, hogy ott nem lehet csak úgy slattyogni.
Az utolsó nap a második szakasz volt az enyém. M. indult Füredről, ahol annyira hideg volt, hogy minden ruhát felvett, ami csak mozdítható volt. Terveknek megfelelően értünk a váltópontra, és indultam az utolsó húszasomra. Itt már nem kellett visszafogni magam, mehettem azzal a tempóval, amivel csak akartam. Ez nagyjából 5:30-as átlagot jelentett. Nagyon jól esett futni, szép volt az idő, csak kicsit fújt a szél, ideálisak voltak a körülmények, végig előzgettem. Aztán érezni kezdtem, hogy fáj a bal csípőm és végig a combom. Nem törődtem vele, elvégre a másik a fájós csípőm, ez csak valami lényegtelen dolog lehet.
Aztán amikor 13 kilométernél megálltam frissíteni, már tudtam, hogy lesznek itt gondok. Úgy indultam el, mint egy protézisre előrejegyzett 80 éves. Hűha. Szép lassan bemelegedett, de innen már nem mertem nyomni neki. A vége elég dombos, és nem nagyon mertem megállni, mert az indulás rosszabb lett volna, mint a lihegés. Az utolsó majd egy kilométer egy kellemetlen emelkedő Akarattyán, ahol nem akartam megállni, hacsak nem muszáj. Nem volt muszáj. Végig a légzésre figyeltem, és néztem az órát: még 500 méter, még 400, még 300, itt pedig már azt mondtam, nem sétálok az utolsó métereken. Aztán kanyar és váltópont. G vitte az utolsó szakaszt, kellemes kis 15-ös Siófokra.
A váltás után elbotorkáltam a kocsiig, és ez a botorkálás kitartott egész nap. G-vel nem volt közös befutó, részben mert elbaltáztuk, és rossz helyen álltunk, így csak szurkoltunk. Részben meg azért, mert futni már nem nagyon tudtam volna. A járás másnap még nehéz volt, utána gyorsan javult. Izomlázam egyáltalán nem volt. Nagyon jó négy nap volt, amelyet jövőre mindenképpen meg kell valahogy ismételni. Hogy hárman, négyen vagy ketten, majd eldől.
