A hétvégén megfutottam a kedvenc versenyemet. Azért kedvenc, mert a legtutibb helyen rendezik, Dobogókőn. Mondjuk úgy, nincs túlcizellálva. Ez egy speckó verseny, tájfutók rendezik, ebből következően nincs kötelező útvonala. A térképen jelzett ellenőrző pontokat kell érinteni meghatározott sorrendben, de alapvetően mindenki azt csinál, amit akar. Az egyszerűség kedvéért meghatároznak ugyan egy ideális útvonalat, de erről bármikor le lehet térni. Sokáig szalagozva sem volt - mert hát minek, ha nincs útvonal.
A versenyre nagyon kevesen jelentkeztek, a szervező, Tabáni Spartacus nem nagyon tudott felülni a terepfutó vonatra, ezért újabban kiszalagozzák az ideális útvonalat, hátha majd úgy jobb lesz. Hát nem lett jobb, és összességében a szalagozás nem segített és nem is fog segíteni ezen. Egyrészt azért, mert ezt a szalagozást tájfutók csinálták, akik ugye tudnak tájékozódni, vagyis mondjuk úgy, nem sikerült hülyebiztosra csinálni. Másrészt azért, mert a gond sosem a szalag meglétével vagy hiányával volt. Hanem a körítéssel.
A terep minden métere csodálatos (jó, a Sikáros annyira nem nagy gurítás, de ennyi belefér) és nagyon, de nagyon kemény. Több táv van, a bébik mellett van egy kábé 20 és egy kábé 32 kilométeres - azért kábé, mert ugye nincs kötelező út. Két éve megfutottam a rövidebbet, az idén pedig egy komolyan végig nem gondolt ötlettől vezérvelve a hosszúra jelentkeztem - mindig így van ez, általában az "anyátok úristenit" vagy a "ha meg kell baszódni, akkor meg kell baszódni" életbölcselet kíséretében nyomom meg a jelentkezés gombot.
A rövidebben 890, a hosszabbon 1400 méter a szint, én két éve azért 1000 métert, most pedig 1500-at tettem bele. Dobogókőről lezúztunk Pilisszentkeresztre, aztán Körtvélyespusztán át felszaladtunk (aha) a Vadálló-köveken át Prédikálószékre, onnan le Sikárosra, és már csak vissza kellett mászni Dobogókőre. A vége nem annyira 32, hanem 35 kilométer lett. A szintidőből két perccel kicsúsztam, ami annak volt köszönhető, hogy a futótársam teljesen elhalt a végére, és a legutolsó egy kilométerig nem akartam magára hagyni. Egyébként öt óra körüli idővel célba tudtam volna érni, ami egyébként így is ugyanúgy az utolsó helyekre lett volna elég.
A Zemplén után azt gondoltam, annyira menő és fasza csaj vagyok, hogy nem lesz nagy baj, biztos nem úgy fogok bemászni, mint legutóbb, a civilizációért könyörögve - lelövöm a poént, de, pontosan így történt ismét, és örülök, hogy nincs ultra táv, mert akkor, gondolom, legközelebb azt választanám, és hasonló lenne a helyzet. A félhulla állapot egyik oka az volt, hogy a frissítés meglehetősen fapados volt - a másik nyilván az, hogy kevés voltam. Nem gond a frissítés hiánya, ha ez ki van írva, mert akkor viszek magammal mindent. De ha a kiírás szerint van csak vizes és vizes-kajás frissítő, akkor csak zselét viszek magammal, fél disznó helyett, a pontokon tolok egy kis banánt vagy ezt-azt. Ez azonban nem volt, vagy elfogyott, mire odaértem, mindenesetre eléheztem a végére. Csillagokat és szürke felhőket nem láttam, mint legutóbb, de a végén már 300 métert sem tudtam egybe lefutni.
A valódi hiányosság ugyanakkor nem is ez volt, hanem a rossz tájékoztatás. A verseny kiírását a Spari elképesztően fapados weboldalára tették fel, azt is későn, ráadásul olyan versenyek közé, amelyekre nem fog elmenni sima futó. A kiírás pdf (2019-ben!!!!!), a letölthető térkép alig nagyítható, nehezen olvasható és esetenként felül sem vizsgált. Én elhiszem, hogy a legjobb futók már séróból mennek végig a pályán, és nagyon azért nem lehet itt elkavarni, ha odafigyelünk, de a cél mégis az, hogy új versenyzők is jöjjenek. Az eseménynek van ugyan facebook oldala, és ott is megvannak a fontos infók, de azért ez elég kevés. Ha nem fordítanak energiát a hírverésre, senki sem fogja megtudni, hogy ez a verseny egyáltalán van.
Arról az apróságról nem beszélve, hogy egy kicsit olyan volt ez is, mint minden tájfutó verseny: az elsők és a legjobbak a legfontosabbak, a sallang, a vége már nem igazán számít. És ez nem igazá fair. Még akkor sem, ha a győztes itt azért igazi csúcsteljesítményt nyújt - Józsa Gábor, az ország legjobb hosszútávfutója mellesleg tájfutó is, az idén csúcsot döntött, 156 perc alatt tudta le a 32 kilométert. Összességében tehát nem az útvonalon és annak kijelölésén múlik, hogy népszerű lesz-e egy verseny, hanem azon, hogy hogyan szolgálják ki az egyszerű versenyzőket. És a futottak még besorolás nem annyira vonzó, a falábúakat is versenyzőként kell kezelni. Jövőre jövök-e? Valószínűleg igen. Mondtam, hogy ez a kedvenc versenyem.
