A futók rendszerint tagok egy-két, esetleg huszonhat futócsoportban, ahol kedvükre "szakmázhatnak", félszavakból megértik egymást, PK, PB, VO2, flow és achilles orrba-szájba. Aztán néha kikeverednek ebből, pontosabban bekeverednek a nemfutók dzsungelébe, és szembesülnek egy csomó teljesen értelmetlen kérdéssel. Mondhatni az axiómáinkat kérdőjelezik meg. Vannak a teljesen értelmetlen körök - valójában nekem nincs szükségem mozgásra, mert egészséges vagyok, illetve a sok sportoló hal meg csak úgy szívrohamban, szóval ne mondd, hogy ez jót tesz - és vannak a szimplán hülye kérdések. Előbbivel nem érdemes törődni, utóbbin viszont akár el is lehet gondolkodni.

1. Nem unalmas?

Rövid válasz: Nem. (még rövidebb válasz: De.) 

Azért futok, hogy szép tájakra jussak el, szóval nem, nem unalmas, egyáltalán nem az, sőt. Persze ahhoz, hogy ne haljak meg 25-30 kilométeren, kell a kondi, kell a rendszeres edzés. És nem lehet minden futást új útvonalon megcsinálni. Sok esetben azért sem, mert nem lakunk olyan helyen. Marad a körözés, vagy a jól bevált útvonalak. És igen, ez tud rohadt unalmas lenni, még akkor is, ha minden futást össze lehet vetni az előzővel, és elemezhetjük, hogy mi volt jobb, rosszabb. Ráadásul egy verseny is lehet baromi unalmas. Egyszer futottam a Zúzmarán, kinn a Hungexpón, de soha többet. Három kör, ami nekem már önmagában merő unalom, végeláthatatlan tekergés, hogy valahogy meglegyen a nyomorult 21 kilométer. Szóval lehet unalmas is, ahogy minden az életben.

2. Ha futsz, miért nem nézel ki úgy, mint egy atléta?

Rövid válasz: B+

A futás elsősorban nem arra való, hogy atom testünk legyen. Egyébiránt pedig az atléta azért néz ki úgy, ahogy, mert neki ez a munkája. Én meg jobb híján villanyszerelő, buszsofőr, csecsemős nővér, bolti eladó stb. vagyok. Saját tapasztalat alapján évi ezer kilométerig semmi különleges dolog nem látszik a testen. A kondin igen, vagyis utolérjük a fröccsöntött motorral száguldozó gyereket, lihegés nélkül felszökellünk a tizedikre, de nem, nem nézünk ki "úgy". Ahhoz már egy más távlat kell. Ha havonta lefutunk egy maratont, évente meg két-háromezer kilométert, akkor annak már lesz látszatja. De többnyire nem ez a cél.

3. Hogy lehet ezt megszeretni?

Rövid válasz: Fingunk sincs

Igen, én is utáltam a futást a suliban, az utolsók között voltam és igyekeztem ellógni, elsunnyogni. Aztán sokáig bringáztam, de valahogy beleuntam, nyüglődésnek éreztem. Aztán elkezdtem futni lesz ami lesz alapon, és lett. Erre nincs racionális magyarázat. Kipróbáltuk, és bejött. Nem a sikerektől vagy az edzettségtől függ, csak attól, hogy egy láthatatlan kallantyú bekapcsol vagy sem. Ha bekapcsol, akkor nagyjából el van döntve a dolog, ha nem, akkor meg hiába erőlködünk, végül ki fog vetni a rendszer magából.

4. És ha lefutottad a maratont, akkor is futsz majd tovább?

Rövid válasz: Ha elmentél egyszer nyaralni Hawaiira, utána is mész még nyaralni?

A maraton egy kicsit túlmisztifikált dolog. Nagyjából olyan, mint a szőrös hónalj: az igazi nőnek ilyenje nincs, az igazi futó meg megpróbálja a maratont. Vagy lefutjuk, vagy nem, nem ettől lesz valaki jó futó. G például valószínűleg sosem fog maratont futni, mert nem bírná a térde. Attól még ugyanolyan sportoló, mint én. Másrészről ha megvan a maraton, másnap azt mondjuk, hogy ezt a szart soha többet, de aztán rendszerint két hét múlva már megvan a következő, amire mennénk. Szóval sosem az a fontos, ami megvolt, hanem az, amire készülünk.

5. Nincs lelkiismeretfurdalásod amiért ennyit futsz?

Rövid válasz: Nincs/De van

Ez gyakran felmerülő kérdés, főként nem futó rokonok kérdezik a gyerek, a párunk, a kutya és a postás nevében és védelmében. Elég igazságtalan kötözködés ez. Egyrészt természetesen néha van rossz érzés bennünk, ha elmegyünk egy-egy versenyre, másrészt ha a kanapén dögölve töltenénk ugyanezt az időt, az sem lenne túl hasznos az utódnevelés szempontjából, azt mégsem kritizálják általában az aggódó rokonok. Kényes egyensúlyról van szó, amibe valójában egyáltalán nem illik kívülállóként beleszólni.