Az idén a Wizz félmaratonon azt kívántam, érjem meg, hogy egyszer végre nem DJ Dominik (vagy az a másik nagyon híres, vigyorgós) fogja csapatni a 20 kilométeres táblánál. Mondjuk úgy, nem szertem a technózenét, a popot sem csak nagyon komoly csillagozással. Ez azt jelenti, hogy az úgynevezett futózenék jó része ki is esik. De ez persze nem jelent semmit. Meg egyébként is ahogyan bármi lehet sörnyitó, bármi lehet futózene - vagyis majdnem bármi.

1. Kispál és a Borz

A martoni felkészülésem a verseny alatt is Kispált hallgattam, ami remek döntés volt. Nem lehet elunni, mert a hanganyag sok órás, és hát eleve a Kispál nem egy unalmas zene. Nem voltam benne biztos, hogy ritmikailag rendben lesz-e, de igen, tökéletesen működik. Kicsit meggátolt ugyanakkor a tudatos tervezésben, hogy amikor megszólalt az Emese vagy az Etetés (vagy a Zsákmányállat vagy a vagy a vagy a), akkor nem tudtam leállni, inkább mentem tovább még egy körre.

2. Vad Fruttik

Inkább a korai munkásságukat szeretem, mondjuk a Darabokban albumig bezárólag. A jazz elemeket tartalmazó Egy éjszaka Bohémiában csak korlátozottan alkalmas futásra, de a Fénystopposok album ahogy van egy edzésterv lassabb és gyorsabb résztávokkal. Az Embergép nekem igazi őrjöngős rohanás, a végén már kell a vastüdő - főleg, ha fölfelé is van a szakaszban - a Béke presszó ahhoz képest népünnepély. Szeretem véletlenszerű elrendezésben hallgatni a három album dalait, akkor kevésbé kiszámítható a hatás. De az mindig üt, amikor reggel kelet felé menet megszólal a Szemben a nappal.

3. Quimby

Majdnem olyan jó, mint a Kispál. A szövegek nem annyira mélyek, de ez csak akkor tűnt fel, amikor már hetek óta duruzsolt hol Lovasi, hol Kiss Tibi a fülemben, és előbbi került ki győztesként. A Gellért-hegyre menet mindenesetre többször is megszívatott Líviusz, mert amikor elkezdi, hogy "Én már nem muzsikálok", akkor rendszerint a legmeredekebb fölfelében vagyok, és erre a dalra nem lehet slattyogni. Bár a dalok változatosak, lehet tartani a futás ritmusát hallgatásuk közben is, sőt.

4. Muse

Szigorúan a korai, max az első három, na jó, négy album. Még mielőtt az olimpián elénekelték azt a Queen-utánzat giga-megaslágert, a Muse kellemes kis indie-zenekar volt, merész megoldásokkal, keményebb riffekkel, egyedi hangzással. Jól lehet csapatni a legtöbb dalra, a lötyögős jajdeszeretlek tinglitangli alatt meg lehet inni egy kicsit. A Quimbyvel ellentétben Muse-t csak az albumon kitalált sorrendben szeretek hallgatni, szeretem, ahogy az egyik dal után egy egészen más hangulatú következik. A Time is running out vagy a Hysteria pedig igazi pulzuskontroll-gyilkos alkotás.

5. 21 Pilots

Az első slágerüket sikítva kapcsoltattam el G-vel, úgy hatott rám az a beach-zene (vagy mi), mint vámpírra a napsütés. Aztán a csoportban valaki bedobta a Trapdoor című dalt, mondván nagy kedvence. És én nem hittem el, hogy ezek ugyanazok. Nagyon szeretem ezt a fajta dallamos depressziót, és szerencsére inkább képviselik manapság ezt a stílust, mint a hawaii-dj-napszemüveg irányt. Még a rap-betéteket is hajlandó vagyok elnézni nekik, talán egyszer leszoknak róla. A dallamok egyszerűen viszik a lábamat és sokszor legszívesebben lallaláznék a város közepén.

Persze nem mindennel jártam ennyire jól. Vannak zenék, amelyeket nagyon szerettem volna futva hallgatni - egyszerűen ekkor van a legtöbb időm és esélyem nyugiban zenét hallgatni. De egyszerűen nem ment, sőt egészen katasztrofálisan nem ment.

1. Sigur Ros

Nekem nagyon bejön ez a kísérletezős misztikus, ki tudja, miről szóló akármi, amit ezek az izlandi srácok csinálnak. Elképzeltem, milyen fasza lesz jól belefeledkezni és csak menni-menni, miközben ennyire jó zene szól a fülemben. Hát annyira nem jött be, hogy tíz perc alatt ki kellett kapcsolnom. Sigur Rost egyszerűen nem lehet úgy hallgatni, hogy közben mozogsz. Ahhoz ülni kell. Ennyi. Ki lehet próbálni, de úgyis leülsz.

2. Tool

Talán tíz perccel tovább bírtam, de csak azért, mert az Undertow albumon van pár dal, amire majdnem lehet futni. De csak majdnem. A Tool egyszerűen alkalmatlan arra, hogy ütemesen csináljunk rá valamit. Azt gondolnánk, gitárzene, meg ilyenek, és akkor már megy rá a csapatás, de ez egyáltalán nem így van, annyira változatos a ritmika, annyira magával ragadó és gondolkodásra késztető majdnem az összes dal, hogy nem lehet csak úgy hallgatgatni. Egyszer bútort szereltem Tool alatt, és igazából az sem volt egyszerű, mert ugyan ki tud az Ikea rajzaira figyelni, miközben megy a The Pot? 

3. Pink Floyd

Talán nem kell ezt hosszan elemezni. Jó, a We don't need no education még megoldható vagy a Welcome to the machine még egész alkalmas futásra, de aztán itt nagyjából vége is van. A ritmusváltások folyamatos megtorpanásra késztetnek, egyszerűen muszáj megállni, és odacsapni a levegőbe, de akkor meg ismét nem futunk. Nem hiszem, hogy lenne akár egyetlen olyan albumuk, amely alkalmas lenne futózenének.