Ez a poszt valójában nem a futásról fog szólni. 

Van értelme feltenni azt a kérdést, hogy kinek a legrosszabb egy futóversenyen? Nincs. De mint írtam, ez a bejegyzés nem a futásról szól. Tehát akkor: vajon kinek lehet a legrosszabb? A másodiknak, mert majdnem összejött? A negyediknek, mert az majdnem dobogó? Az utolsónak, mert utolsónak is kell lenni, de bassza meg, miért megint én vagyok az? Aki feladni kényszerült, mert nem jött össze? Vagy a sokaságnak, akik esélytelenek bármire?

Egyiknek sem.

A sokaságot egyáltalán nem érdekli, hogy milyen sorszám van a neve mellett, csak a maga kedvéért fut, a maga teljesítményéhez méri magát. Ha a legjobbját futja, örül, ha legrosszabbját, kesereg, de azért összeomlani nem fog. Hiszen ez csak egy játék. Az utolsó néha majdnem akkora tapsot kap, mint az első, ez azért elég nagy endorfinbomba bármilyen verseny finisében, és mindig ott a remény, hogy csak egy valakit kellene megelőzni. Aki feladja, az tudja, hogy legközelebb sokkal jobb lesz, csak most épp nem jött össze.

Persze ebben a társaságban valójában értelmetlen feltenni azt a kérdést, hogy rossz-e vagy sem. Hiszen jó. Összességében jó. Azért futunk, mert jó.

Más a helyzet persze azokkal, akik nem kedvtelésből futnak. A negyedik helyezettnek nem mondhatjuk, hogy a részvétel a fontos. Ő nem azért jött. Ahogy a második és a harmadik sem. Nekik nem az számít, hogy hányan vannak mögöttük, hanem hogy hányan futottak be előttük. És ott mindig nagyobb a létszám, mint kellene. Van-e ennél rosszabb? Annál, hogy majdnem odaértél? Hogy csak egy kis erőfeszítésen múlt?

Van.

A második, negyedik számára ott a kézzel fogható bizonyosság, hogy van értelme. Van értelme, hiszen a siker karnyújtásnyira van, felmérhető és elérhető. Csak dolgozni kell, és összejön. Ha nem jön össze, akkor is dokumentálva lesz lesz a teljesítmény, és évek múltával őt is úgy emlegetik majd, mint a legjobbak egyikét. Ha úgy tetszik, a megélhetéshez elég ennyi. De ennyi kell.

És mi a helyzet a kilencedikkel? Semmi. A kilencedik már nem tényező. Nem számít. Mert nem elég jó. Túl sokan vannak előtte, hogy számítson. A nevét nem jegyzik fel, a véleményét nem kérdezik. Mert nem érdekel senkit. Kit érdekel egy kilencedik? A kilencedik nem elég jó, hogy topligás legyen, és ezt ő maga is tudja. Tisztában van vele, hogy soha nem lesz dobogós. Mert egyszerűen nem tud annyit.

De azt is tudja, hogy sokkal jobb, mint az átlag. Ezért nem tud lemondani arról, hogy ott legyen. Ám minden egyes alkalommal azzal kell szembesülnie, hogy voltaképpen feleslegesen van ott, nem tartozik oda. Ez az örök kínlódás jellemzi a kilencediket. Megtehetné, hogy átlagosnak mondja magát, hiszen bizonyosan elismerést aratna minden amatőr megmérettetésen, az iskolában a szülők között ő lenne a nagy sportember. De ő maga is tudná, hogy amit csinál, az valójában nem teljesítmény. Úgyhogy az ezzel járó elismerés sem több annál, mint amikor megköszönik a buszon, hogy átadta a helyét.

Ez nem túl inspiráló, ha az életünkről van szó. Ezért a kilencedik nem akar átlagos lenni. Egyébként is mindig ott van egy halvány remény, hogy mi van, akkor, ha mégis... és ahogy a szerencsejátékfüggő sem tudja abbahagyni, mert mi van, ha épp most fordul meg a szerencse, úgy a kilencedik sem tud szabadulni a gonolattól, hogy hátha legközelebb jobb lesz. De milyen szerepet tölt be mindeközben mások szemében? Ő az, akihez viszonyítanak.  Aki felett vannak a bajnokok és aki alatt van a tömeg. Vagyis ő a nulla. Ez jutott neki.