A futók állandóan arról áradoznak, hogy futás közben jön a flow és ez igazából sehol máshol, soha máshol. De mi a szar ez a flow?

Valójában nem a flowért futunk. Egyszerűen ez nem jön olyan gyakran, hogy csak ezért megérje. De azért eléggé meg tudja dobni az edzést és az egész napot, ha összejön. A flow nagyjából a tökéletes pillanat. Amikor minden a helyén van. A színek, a hangok, a formák, a környezet és te magad. Az egész összeforr, egy pillanatra megáll a csúcsán a tetraéder.

Tegnap végre erdőben futottam. A tempó kényelmes volt, de azért haladtam. Az ösvény vastagon takarták a lehullott levelek, a rozsdabarna szőnyeget itt-ott sárga levelek pöttyözték. Szélcsend volt, ritkás köd. A zenét randomra tettem. Alapvetően erdőben nem futok zenére, csak ott, ahol már minden bokrot ismerek, megvan a bejáratott útvonal, nem kell figyelni semmire.

Mókás vállalkozás a random zene, mert a tár tele van nagyon eltérő zenékkel, van, amire futni sem lehet, így érdekes volt Morcheeba után egy Cseh Tamás. Ami nagyon nem illett a futáshoz, azt elnyomtam (Tool, East), de volt, ami meglepő módon passzolt (Ágnes Vanilla). Aztán jött a Frutti. (Ez a dal üzenet a négy falnak, ez a dal üzenet a csillagoknak, hogy nem vagyunk egyedül).

És jött a flow. Tök egyedül az erdőben halódó fák között futok, ködben Marci énekel a fülembe, hogy nem akar egyedül lenni, miközben azért drukkolok, hogy most aztán tényleg ne jöjjön szembe senki. Ez a flow. Amikor úgy érzed, hogy egy pillanatra elszakadtál mindentől. Mint amikor az úszómedencében alámerülsz, egészen leúszol, megérinted a medence alját, majd elengeded magad, és hagyod, hogy a víz lassan fölemeljen. Vagy amikor a hullámvasúton felér a tetőre a kis kocsi, épp átfordul zuhanásba és egy pillanatra megérzed a súlytalanság állapotát. Ilyen a flow. Elengedsz minden kötődést, és csak egy láthatatlan szál tart össze a valósággal.

Meddig tart? Pár másodperc az egész, de mégis megmarad a következő flow-ig.