Két éve futottam le az első (és eddig egyetlen) maratonomat. Írtam is róla egy beszámót, aminek aztán nem lett helye. Mivel ma feldobta a képet a face, gondoltam, mindegy, legalább ennyi legyen az idei BSZM-ből, ha már az eredeti terveinket nem tudtuk behúzni:
Valamikor 2018 nyarán döntöttem el, hogy maratont szeretnék futni. Kihívásból, és leginkább azért, mert mindenféle vad terveim voltak terepen, amihez kellett az állóképesség. Kérdés sem volt, hogy valamikor tavasszal ejtem szerét a futásnak, és ha már kétszer megvolt az Öbölfélmaraton, egyszer meg az UB füredi szakasza, adta magát a négynapos Szuperbalaton 42,2 kilométeres betétje, a Maratonfüred.
Mivel az edzéseim alatt szinte folyamatosan Kispál és a Borzot hallgattam, és mivel a maraton futás fő szabálya az, hogy ami bevált, azon a versenyen már ne változtass, az első maratonom alatt is a 20 év című duplaalbumot indítottam el. Valami olyan zene kellett, amit nem unok, és ami nem ismétlődik 43 percenként. Persze ennyi erővel hallgathattam volna a H-moll misét is, az legalább négy óra, de igazság szerint JSB renyhén viszonyult az ütős hangszerekhez.
Úgyhogy maradt a Kispál. A pólómra is ráfestettem egy idézetet. Gondolkodtam, melyik legyen, a „Bukott angyalok etetése tilos” vagy az „Én idáig jöttem, most dolgozzon a lelkem”, végül utóbbi mellett döntöttem, megelőlegezve magamnak a bizalmat. A rajt előtt sokan nem látták a feliratot, a kabátomat ugyanis indulásig nem vettem le, a napsütés dacára hűvös volt még a badacsonytomaji strandon.
(Te még a meteorológusok kabátjában is fázol)
Eleve nem voltunk sokan, a tájfutásból már ismert dugókás rajtolás pedig csak még jobban széthúzta a mezőnyt, így az első kilométerek nem a tötymörgés jegyében teltek. Hanem magam visszafogásában. Az edzések alatt egyértelművé vált, hogy a hatperces tempót tetszőleges ideig tudom tartani, így a versenyre is ezt lőttem be. Az elején ez nehéz volt, mert nagyon neki akartam iramodni, előzgettem is az embereket. Végül kinéztem magamnak két copfos lányt, mondván őket nem fogom lelépni, hozzájuk tartom az iramot, és akkor majd jó lesz. Hellyel-közzel sikerült, úgy öt kilométerig, de kicsivel hatos iramon belül tudtam maradni így is. A kerékpárút a 71-es utat követte, azon mentünk gyakorlatilag végig. A vasutat végig kerülgettük, először Balatonrendesnél hagytuk el egy időre.
(MÁV állomás, de fenn a Malév is jár)
Így a Balatont egy ideig nem is láttuk viszont. Ez itt még egyáltalán nem volt zavaró, alig volt valami a lábamban, az se érdekelt volna, ha egy csőben kell futni – a végén sem, de ne szaladjunk előre. A második frissítőnél, 12 kilométer után már nagyon szerettem volna meglelni a mobilklotyót. Meg is lett, de minek. Akkora sor volt, mint a tescós pénztárnál húsvét előtt, úgyhogy inkább elmormoltam egy bémeget, és tovább vittem a terhet bízva abban, hogy lesz valahol egy szimpatikus bokor.
(Kár hogy most mutatnak, az elébb még Istent dicsértem én)
Lett bokor. Csak előtte esdekelve kerestem a rést a zártkertek között, fürkésztem az áthatolhatatlan dzsindzsát, legyintettem a ritkás gizgazokra, benéztem az utcába, ahol állítólag mézet lehet kapni. És akkor meglett az elhagyatott kis telek, az út felőli részén hatalmas száraz bokorral. Utána rájöttem, hogy rettenetesen szomjas vagyok, hiszen az első két frissítőponton csak egy-egy pohár vizet ittam. Nagyon nehezen jött el a 18. kilométer, ami után ott volt az itató. Vagy egy liter víz eltűnt a hasamban fél perc alatt.
(Egy vers meg egy palack víz, Mohai Ágnes)
Innen jött a legrosszabb rész. Kicseszésnek éreztem, hogy itt vagyunk a Balaton mellett, és gyakorlatilag percekre látni azt a nyomorult tócsát, mert mindig legalább egy utcával beljebb vezet ez a rohadék út, nézni kell a rossz ízléssel összetákolt hétvégi házakat, a 71-es utat, a büdös autókat, amelyekből mindenki kiszáll, mindenki, csak épp az én családom nem, pedig azt beszéltük, hogy Zánka környékén ott lesznek, de dugóba kerültek, nyilván. És jött a dal, amelyiket kifejezetten nem szeretek.
(Illéri, illéri, előre)
Zánka végén a dombra felszaladni mindazonáltal nagyon jó volt. Az utat fák szegélyezték, rózsaszín virágaik a nagyobb szélfuvallatokra apránként elhullajtották szirmaikat, bepettyezve előttünk az utat. Innen hosszú lejtő következetett, 25 kilométernél végre meglett a család, a barátok, két kutyával. Megrendeltem a befutóra a hideg sört, és csapattam tovább. Közben elfogyott a futásra kitalált gumicukor, egy fél avokádó és vagy két liter víz. Valahol, már nem emlékszem, hol, egy pasas egy gyerekkel felállított egy maszek frissítőpontot ropival, banánnal, vízzel.
(Mindenki integet a saját kapujában)
Sashegyi lévén viszonylag jól bírom a dombokat, 27 kilométernél azonban nagyon nehezen küzdöttem le a verseny legnagyobb emelkedőjét. Itthon megnéztem, 36 méter szint volt benne, ami egyszerűen nevetséges, a Gellért-hegyre menet ennek négyszeresét futom meg röhögve, de itt közel voltam a kidőléshez. És ez még nem a legnehezebb rész volt. Az csak valamikor 30 kilométer felett jött, amikor már erősen számoltam visszafele – 17 kilométer volt még hátra, amikor benyomtam a visszaszámlálót az agyamban, és ez még korai, nagyon korai volt. Tudtam, hogy kevés van már csak hátra, de ez a kevés még nagyon sok volt. Kezdő maratonistáknál itt szokott általában lemenni a roló, nálam is így volt, de tartottam a tempót.
(Üdvözöllek, babám, a sűrűjében)
Amikor megy, amikor jól megy, akkor nézelődöm, énekelgetek (magamban, különben csak valamiféle fuldokló segélykiáltáshoz lenne hasonlatos, ami a torkomon kijön), amikor meg nem megy jól, akkor egészen beszűkül a tudatom. Talán ott volt a Balaton is valahol látótávolságban, nem tudom, el nem lopták, az biztos (hiszen akkor vissza is kellett volna lopni a befutó után). Csak az utat láttam a lábam előtt, embereket, akik már csak néha tudtak belekocogni a sétálásba, embereket, akik a Szuperbalatonon indultak, és úgy száguldottak el mellettem, mint a gép. Mintha egy bobpálya lett volna a kerékpárút: koncentráltam a szélére, de alig láttam túl a peremén, figyeltem a műcsajra, aki a fülembe mondogatta, mennyi van még hátra, néztem az előttem futó srác fekete zokniján keresztbe kasul futó zöld csíkokat, és igyekeztem nem gondolkodni. Ami 34 kilométer lefutása után egyébként nagyon jól megy.
(szökési sebesség, a látóhatár szűkül)
Aszófő után már ismerős volt a terep, tavaly az UB-n ezt a szakaszt futottam 35 fokban, igaz visszafelé. Tudtam, hogy egy kellemes kis dombos, zöldes rész van még hátra, meg egy ocsmányabb, félig ipari, félig ki tudja, milyen, betonépületes rész, amit csak az tett szebbé, hogy oda volt kirakva a 40-es kilométertábla. Innen már fél lábon is, de azért rákapcsoltam, mert már nagyon a végére akartam érni. Az utolsó kilométerem volt a leggyorsabb, de ez általában így is szokott lenni. Az utolsó métereken kivettem a fülest, és megpróbáltam feltekerni a drótot, de valamelyik vége folyton kicsúszott a kezemből. Mire összeszedtem és zsebre raktam, már láttam a célkaput, az ember meg rám kiáltott, hogy tessék mosolyogni. Jé, tényleg! Beértem 4 óra 15 perc alatt.
(Emese jött, és megállt)
