Régóta szemeztem már a kis Szénás Körrel, úgy gondoltam, jó felkészülés lesz az októberi Panorámához, így mindenképpen nyár elején akartam megfutni. Így amint az időjárás enyhülést mutatott, indultam is. Bár végül melegebb lett az előre jelzett 26 foknál, az erdőben egy pillanatig nem volt melegem, a nyílt területeken pedig többnyire fújt a szél. Szóval minden adott volt egy remek 31 kilométerhez.

Szinte minden. Mert amit lehetett, azt azért sikerült elrontanom. Elsőként egyszerűen júniusban rengeteget lazsáltam, szinte egyetlen hosszút sem futottam, így sok volt hirtelen a 31 kilométer és a 900 méter szint. Másodsorban az normális étkezést is hanyagoltam, túl kevés volt a hasznos tápelem, zöldség, gyümölcs. Harmadrészt dehidratált voltam, amit sajnos már az aznapi vedeléssel nem tudtam kompenzálni. Negyedérészt pedig egyszerűen elcsesztem a frissítést. Víz volt, de a kaját csúnyán alulbecsültem. Alapvetően keveset szoktam enni futás közben, mert nem igénylek túl sok pluszt, de azért valami kell. Felmarkoltam az otthon fellelhető zseléket, avokádót, de mindez kevésnek bizonyult, 16 kilométernél mind elfogyott, húsznál pedig eléheztem. Úgy kellett 11 kilométert még megtennem, hogy már nagyon éhes voltam, és ez nagyon megterhelő volt.

A kör maga Solymár központjából indul, öt óra alatt kell megtenni - futva, túrázva hosszabb a szintidő -, a rajt, cél és három ellenőrozőpont QR kódokkal működik. Én nem használok futáshoz navigációt - mégiscsak tájfutó vagyok vagy mi -, mert idegesít a folyamatos pofázás meg püttyögés, ráadásul nem is biztos, hogy mindig úgy van, ahogy a gépnő mondja, és ha nem tudod, hol jársz, akkor egy kis hiba is kilométeres tekergést eredményezhet. Szóval a szöveges és táblázatos itiner mellett a térképet és a tracket szoktam használni - csak a tracket nem szeretem, jobb követni, hogy mikor milyen jelen kell haladni, mert akkor nem kell állandóan a telefont bámulni, ráadásul rosszul is látok. A Szénás Kör itinere pontos, jól követhető, a jelzések újra vannak festve, lényegében hülyebiztos - bár az ember találékony, ha eltévedésről van szó.

Az útvonal kellemes, viszonylag gyorsan betér az erdőbe, és csa néha jön ki onnan lakott településre. Az első ellenőrző pont 7,9 kilométernél van, a remeteszőlősi zenélő kútnál. Már itt fáradt voltam, ami nem jelentett túl sok jót a jövőre nézve, de szerencsére ez az állapot viszonylag sokáig nem lett rosszabb. Mivel itt és 19,9 kilométernél is volt vízvételi lehetőség, ezért nem kellett sok liter vizet cipelni, elég egy nagyobb kulacs. Persze végső esetben boltot is lehet találni. A dehidtratáltság miatt szinte végig szomjas voltam, miközben állandóan pisilnem kellett, olyan voltam, mint egy elhasznált szivacs, amelyiken azonnal átfolyik a víz. A rengeteg ivás persze azzal is járt, hogy kimosta az összes sót a szerveztemből, amit nem pótoltam vissza, de víz nélkül még kevésbé bírtam volna.

A terep innen kezd emelkedni, egészen a Nagy Kopaszig, 15,1 kilométerig. Az erdő csodálatos, hűvös, a mászás így nem volt annyira megerőltető. Eredetileg négy óra alatt gondoltam, hogy beérek, de a körülmények miatt gyorsan be kellett lássam: ez illúzió, valójában a teljesítés a kérdés. Szinte végig úgy diktáltam a tempót, hogy az utolsó mászásra még legyen tartalék, tudjak hová lassulni. Emiatt a Nagy Kopasz kilátójába inkább nem mentem fel, tartottam tőle, hogy úgy kifutok az időből - és így is lett volna.

Innen egy kisebb ereszkedés után Nagykovácsiból visz az út fel a Kutya-hegyre és a Nagy Szénásra. A környéken nőttem fel, szóval ismerem ezt a helyet, de mindig annyira lélegzetelállító innen szétnézni, mintha először látnám. A lankákon lengedező fű, a keresztül-kasul futó ösvények, a bokorpamacsok miatt megéri ide feljönni. Persze amikor másztam, nem épp ez forgott az agyamba, inkább b-vel és k-val kezdődő szavak. Itt már nagyon fáradt voltam, csak az hajtott előre, hogy ha felérek, már csak hat kilométer lesz hátra, az is lefelé, vagyis tényleg ez a mászás az utolsó erőfeszítés, amit meg kell tennem.

Persze a lefele sem volt annyira könnyű, ahol volt egy kis pozitív nulla, már száz méterenként meg kell állnom, annyira fáradt voltam. Néztem a térképet, hogy hol kell a kék kereszt után a kék sávon menni, és néztem, hogy mi a szart jelent az OKT, miért nem lehet normális jeleket írni a térképre. Aztán amikor rájöttem a megoldásra, már csak röhögni tudtam magamon. Négy kilométer volt hátra, amikor totál kétségbe estem, hogy még milyen messze van a vége. A kezemben volt a kulacs, párszor fejbe vertem magam vele, hogy ne rinyálj már, picsa, és mentem tovább. Tudtam, hogy békanyálon múlik, hogy beérek-e szintidőn belül vagy sem. Amikor megláttam az aszfaltutat, fellélegeztem, mert az már tényleg a vége.

Szaladtam a célhoz, amikor két futó meglátott, odakiáltották, hogy ők most fognak indulni, mindjárt jönnek. Benyomtam az utolsó kódot, 4:58 alatt beértem, vagyis megérte tolni a végén. Lerogytam a járdára. A két futó pár perc múlva odasétált, kérdezték, van-e kedvem még egy körre. Gondoltam, ez ilyen futós vicc, de kiderült, hogy nem, ők húsz perccel előttem értek be, pihentek kicsit, majd indultak ki a második 31 kilométerükre. Én csak a kávézóig tudtam elkúszni az éremért és egy mandulás sütiért.