A családi legendáriumban előkelő helyen szerepel az alábbi: futok ki az erdőből iszonyú fáradtan, eléhezve, szinte már szédelegve. Meglátom az én drága egyetlenemet, akinél van egy fél pohár tea vagy valami. Rám mosolyog, és kérdezi: kérsz egy kortyot? Én: mmmmrrrrrááááá, hol a pi...ban van már a céééél?! És ez nem is annyira egyedi. Egy időben rendszeresen előfordult, hasonló eset, jellemzően a befutónál vagy közvetlenül a célbaérkezés után. Megkérdezte, tőle telhetőleg kedvesen, hogy miért tartott ilyen sokáig a verseny (tájfutás), én meg rárivalltam, hogy ne baszogass már.
Persze utólag már csak nevetünk ezen, de akkor ez nyilván nem annyira nyerő stílus - egy ideje kifejezetten figyelek arra, hogy verseny közben, alatt, után ne legyek iszonyú tahó. De tényleg, ez külön koncentrációt igényel. Egyébként nem vagyok bunkó (most hallom, ahogy az ismerőseim és barátaim verdesik a térdüket a röhögéstől, de alapvetően tényleg nem vagyok udvariatlan, hisztis, örjöngő). A versenyek alatt ugyanakkor ez másképp működik - itt nem arról van szó, hogy ne húzódnék le, ha jön egy babakocsis vagy egy bringás, vagy felrúgnám a kutyákat, az árokba lökném a lassabbakat. Kifejezetten a segítőim anyázása jellemző. De miért is van ez?
Van a futásnak a flow része, amit előszeretettel hoznak elő, hogy valójában ezért futunk, mert ilyenkor eggyé válsz az aszfalttal, erdővel, te vagy maga a madárcsicsergés, szinte repülsz, az endorfin füstöl ki a füledből. Tényleg van ilyen, de a futásnak úgy egy százaléka lehet ilyen, mint a jógában a meditáció. Egyébiránt jellemzően csak futsz és nézelődsz, gyönyörködsz a látványban, esetleg szenvedsz.
A futásnak van egy sokkal jellemzőbb része is, ez a beszűkült tudatállapot. Általában akkor jön elő, amikor valamilyen teljesítmény elérése a cél. Tartani akarom azt a tempót, ami még éppen nem megőltető, ami a lehető leggyorsabb, de azért még hosszú ideig fenntartható. Vagy akkor, amikor már fáradt vagyok, de nem akarok lassítani, ezért összpontosítok, és elnyomom az érzékeimet. Nem figyelek semmi másra, mint az útra előttem, illetve arra, hogy ne fulladjak ki, épp annyit vegyek vissza, amennyit feltétlenül szükséges. Ez egyfajta játék: ki kell sakkozni, előre kell tervezni, hogy mennyit fogok még bírni fél óra, egy óra múlva, mennyi van még hátra. Kis túlzással ilyenkor egy csőben futok, a körvonalak megvannak, de az egyetlen igazi kapcsolat a külvilággal az a talaj, amihez odacsapódik a lábam.
Minél fáradtabb vagyok, és minél közelebb a cél, annál nehezebb tartani ezt az állapotot, de akkor kell igazán megtartani. Ha kizökkenek ebből, akkor hirtelen rám szakad a lihegés, hogy basszus, ez most baromira fáj, hogy éhes vagyok, fázom, melegem van, szóval bármi és minden, ami csak hátráltat futás közben. Én hajrázós típus vagyok, vagyis bármilyen fáradt is vagyok, a végét mindig meg tudom nyomni, de ez néha komoly erőfeszítést igényel, és akkor tényleg semmi, de semmi nincs a szemem előtt, csak a célkapu, és az odáig vezető akárhányszáz méter. Tájfutásnál még ott van az állandó koncentráció, hogy kapcsolatban maradjak a térképpel, nehogy a végét csesszem el - de persze elcseszem.
Ez a tudatállapot a befutó után még eltart egy ideig, rendszerint észre sem veszem a célban a frissítőt, csak ha a kezembe nyomják. Na, és ilyenkor talál meg az én drágám, hogy szia, kérsz teát? Ööö, nem. Az én szemszögömből: legközelebb be akar mászni mellém az egyszermélyes hálózsákba; megkérdi, nem láttam-e a napszemüvegét, miután kikúsztam egy földrengés sújtotta házból. Az ő szemszögéből: jaj, végre itt van, jó ég, de fáradt, hogy tudnék segíteni... mekkora paraszt, jó hogy nem harapta el a torkomat!
Ne tudom, lehet-e ezt normalizálni, mindenesetre megszoktuk, hogy hasonló szituációban én beszélek először. Ha már képes vagyok kulturált kommunikációra, akkor nagy baj már nincs. Hosszabb, kimerítőbb verseny után azért még nagyjából fél óra, mire teljesen megérkezem a földre. Iszik, ül, liheg, öltözik, visszatért.
