A hétvégén lesz a tájfutó hosszú távú országos bajnokság Nagykállóban, ahol ismét indulok. Immár harmadszor, immár harmadszor ugyanazzal a céllal: ne legyek utolsó. És nem biztos, hogy meg tudom ugrani ezt az akadályt. Néhány éve tájfutok, ami azt jelenti, hogy a versenytársaimnak hozzávetőleg húsz-harminc év előnyük van a tájékozódásban.

De mi is ez a tájfutás? Nem, semmi köze a tájhoz, azt leszámítva, hogy jellemzően erdőn, mezőn futunk. A klasszikus tájfutás lényege, hogy a pályán meghatározott számú, narancssárga-fehér bójával jelzett ellenőrző pontot kell megkeresni és meghatározott sorrendben érinteni. Ezt egy csipes rendszer rögzíti, és aki a leggyorsabb, az nyer. A pontokat térkép alapján lehet megtalálni. A korosztályoknak eltérő hosszúságú pályáik vannak, ezen kívül is megkülönbözetnek rövid (ez inkább városi), közép, normál és hosszú távokat.

3-ról a 4-re?

 A pálya hosszát befolyásolja a domborzat is, vagyis a hegyes-völgyes rövidebb, mint az alföldi. A profik egy hosszú távú versenyen az alföldön nagyjából félmaratonnyi távot futnak le, dombok között pedig úgy 15 kilométert, az elit pályáknál azonban jóval rövidebbek is vannak. Az én kategóriám a 35-ös (35 felettieknek), nekem szombaton 11,5 kilométer lesz a pályám légvonalban - hogy mennyit futok valójában, az ugye csak a végén derül ki, hiszen szabad útvonalválasztás van. Legutóbb csak hét kilométer volt, igaz az egész csak egy fűrészelés volt, hegyre fel, hegyről le. Az idén már csak a 35 év felettieknek van hosszú ob, a fiatalok és a felnőtt kategória kimarad a mókából.

A normál távú pálya szintén az én kategóriámban öt kilométer körül van általában, a szintesebb helyszíneken inkább négy - de ebben a négyben benne lehet akár 200 méter szintemelkedés is. Azt gondolhatnánk, ez semmi. Ám valójában rendkívül fárasztó, hiszen sok esetben nem úton kell futni, hanem keresztül a dzsuván, mezőn, sziklán, ami épp ott van. Ez pedig elég kimerítő. Arról nem beszélve, hogy folyamatosan figyelni kell, merre járunk, hiszen nagyon könnyű elkavarni.

A borókásban derül ki, ki mit tud. Én itt kábé semmit.

Persze néhány évtized alatt kellő rutint fel lehet szedni, és akkor már nem fog ki a futón a térkép. Vagyis nem olyan sokszor - a borókás azért okoz meglepetéseket. Én ettől rendkívül messze vagyok, és valószínűleg soha nem leszek még csak közepes tájfutó sem. De nem is ez a cél, hanem hogy kinn legyünk, bejárjunk olyan tájakat, ahová amúgy sosem vetődnénk el. És nem csak azért, mert amúgy nem utaznánk el Nagykállóba, hanem azért is, mert nem turisatutakon futunk. Olyan részeit is megfutjuk az erdőnek, ahol nem járnak turisták. És ez sokkal több szabadságot ad, mint a beprogramozott tracket követni.

Én a Postás kupán a Pilisben

A térképolvasás pedig az agyat is megdolgoztatja. És indulatkezelésre tanít. Mert van úgy, hogy futok, futok, igen, és akkor itt balra fordulok az erdősarkon, és majd ott lesz egy tó, de tó helyett szántóföld van. És akkor megy a matek, hogy hol rontottam el. De olyan is van, amikor minden stimmel, az erdő, a kis rét, a sziklák, a domborzat, a pont viszont nincs sehol. Ehhez képest tíz körömmel mászni fel egy hegyoldalban, mert ott virít a tetején a pont, amelyről kiderül, hogy természetesen nem is az enyém, már csak móka és kacagás.

Ha valaki kedvet kapott a tájfutáshoz, a tájfutó szövetség oldalán böngészhet a versenyek között. Érdemes elsőnek valami parkversenyt keresni (sok ilyen van), hiszen itt különösebb kockázat és kényelmetlenség nélkül ki lehet próbálni a térképezést. Budapesten rengeteg kis verseny van, van térkép a Margiszigetről, a Gellért-hegyről, a Bikás parkról, de Kőbányán, Péterhegyen, Óbudán és a Várban is lehet futni. Utóbbi igazi kihívás, nagyon technikás, jelentős szintekkel, hatalmas élmény.