A futók rendszerint tagok egy-két, esetleg huszonhat futócsoportban, ahol kedvükre "szakmázhatnak", félszavakból megértik egymást, PK, PB, VO2, flow és achilles orrba-szájba. Aztán néha kikeverednek ebből, pontosabban bekeverednek a nemfutók dzsungelébe, és szembesülnek egy csomó teljesen értelmetlen kérdéssel. Mondhatni az axiómáinkat kérdőjelezik meg. Vannak a teljesen értelmetlen körök - valójában nekem nincs szükségem mozgásra, mert egészséges vagyok, illetve a sok sportoló hal meg csak úgy szívrohamban, szóval ne mondd, hogy ez jót tesz - és vannak a szimplán hülye kérdések. Előbbivel nem érdemes törődni, utóbbin viszont akár el is lehet gondolkodni.

1. Nem unalmas?

Rövid válasz: Nem. (még rövidebb válasz: De.) 

Azért futok, hogy szép tájakra jussak el, szóval nem, nem unalmas, egyáltalán nem az, sőt. Persze ahhoz, hogy ne haljak meg 25-30 kilométeren, kell a kondi, kell a rendszeres edzés. És nem lehet minden futást új útvonalon megcsinálni. Sok esetben azért sem, mert nem lakunk olyan helyen. Marad a körözés, vagy a jól bevált útvonalak. És igen, ez tud rohadt unalmas lenni, még akkor is, ha minden futást össze lehet vetni az előzővel, és elemezhetjük, hogy mi volt jobb, rosszabb. Ráadásul egy verseny is lehet baromi unalmas. Egyszer futottam a Zúzmarán, kinn a Hungexpón, de soha többet. Három kör, ami nekem már önmagában merő unalom, végeláthatatlan tekergés, hogy valahogy meglegyen a nyomorult 21 kilométer. Szóval lehet unalmas is, ahogy minden az életben.

2. Ha futsz, miért nem nézel ki úgy, mint egy atléta?

Rövid válasz: B+

A futás elsősorban nem arra való, hogy atom testünk legyen. Egyébiránt pedig az atléta azért néz ki úgy, ahogy, mert neki ez a munkája. Én meg jobb híján villanyszerelő, buszsofőr, csecsemős nővér, bolti eladó stb. vagyok. Saját tapasztalat alapján évi ezer kilométerig semmi különleges dolog nem látszik a testen. A kondin igen, vagyis utolérjük a fröccsöntött motorral száguldozó gyereket, lihegés nélkül felszökellünk a tizedikre, de nem, nem nézünk ki "úgy". Ahhoz már egy más távlat kell. Ha havonta lefutunk egy maratont, évente meg két-háromezer kilométert, akkor annak már lesz látszatja. De többnyire nem ez a cél.

3. Hogy lehet ezt megszeretni?

Rövid válasz: Fingunk sincs

Igen, én is utáltam a futást a suliban, az utolsók között voltam és igyekeztem ellógni, elsunnyogni. Aztán sokáig bringáztam, de valahogy beleuntam, nyüglődésnek éreztem. Aztán elkezdtem futni lesz ami lesz alapon, és lett. Erre nincs racionális magyarázat. Kipróbáltuk, és bejött. Nem a sikerektől vagy az edzettségtől függ, csak attól, hogy egy láthatatlan kallantyú bekapcsol vagy sem. Ha bekapcsol, akkor nagyjából el van döntve a dolog, ha nem, akkor meg hiába erőlködünk, végül ki fog vetni a rendszer magából.

4. És ha lefutottad a maratont, akkor is futsz majd tovább?

Rövid válasz: Ha elmentél egyszer nyaralni Hawaiira, utána is mész még nyaralni?

A maraton egy kicsit túlmisztifikált dolog. Nagyjából olyan, mint a szőrös hónalj: az igazi nőnek ilyenje nincs, az igazi futó meg megpróbálja a maratont. Vagy lefutjuk, vagy nem, nem ettől lesz valaki jó futó. G például valószínűleg sosem fog maratont futni, mert nem bírná a térde. Attól még ugyanolyan sportoló, mint én. Másrészről ha megvan a maraton, másnap azt mondjuk, hogy ezt a szart soha többet, de aztán rendszerint két hét múlva már megvan a következő, amire mennénk. Szóval sosem az a fontos, ami megvolt, hanem az, amire készülünk.

5. Nincs lelkiismeretfurdalásod amiért ennyit futsz?

Rövid válasz: Nincs/De van

Ez gyakran felmerülő kérdés, főként nem futó rokonok kérdezik a gyerek, a párunk, a kutya és a postás nevében és védelmében. Elég igazságtalan kötözködés ez. Egyrészt természetesen néha van rossz érzés bennünk, ha elmegyünk egy-egy versenyre, másrészt ha a kanapén dögölve töltenénk ugyanezt az időt, az sem lenne túl hasznos az utódnevelés szempontjából, azt mégsem kritizálják általában az aggódó rokonok. Kényes egyensúlyról van szó, amibe valójában egyáltalán nem illik kívülállóként beleszólni.

Ez a poszt részben tartalmaz futást: végül is futottunk is, emellett pedig megemlítem majd Kiliánt (ő a terepfutás császára, istene és pápája egy személyben).

Régóta dédelgetett álmom volt egy bizonyos túra, a 25 kilométer hosszú Fimmförduháls. Nagyon nehéz összehozni, de most végre sikerült. A nehézséget egyrészt az jelenti, hogy Izlandra kell menni, a másrészt az, hogy nem körtúra, ezért a logisztika is külön feladat, harmadrészt pedig csak akkor érdemes elindulni, ha jó az idő – mert amúgy totális önszopatás.

Most mindhárom összejött. A túra a varázslatos Þorsmörkből indul, onnan viszonylag gyorsan, úgy nyolc kilométer alatt felvezet a híres Eyjafjallajökull vulkán oldalába 1050 méter magasba. Az Eyjafjalla és a Hrunajökull között egy keskeny hágón kell átkelni, majd némi fenntartózkodás után a Skóga folyó mellett vezet le a célba az út, Skógarba. Tudtuk, hogy az igazán nagy dolog az a három kilométer lesz, ami odafönn vár bennünket. Az sem volt biztos, hogy végig tudunk menni, benne volt a pakliban, hogy vissza kell fordulnunk. Nem volt ugyanis rendes túrafelszerelés nálunk, futóként indultunk neki, kis zsákkal, némi szél és esőálló meleg ruhával, de bakancs, hágóvas nélkül.

Az induláshoz kibuszoztunk menetrend szerinti járattal Þorsmörkbe, majd a túra végén egy darabot vissza is kellett buszoznunk, hogy fel tudjuk venni kocsit – mindegy miért, nem egyszerű buszjáratokhoz igazítani a programot Izlandon. Ezért nagyjából be volt határolva, mennyi idő alatt érdemes átérni Skógarba, hogy elérjük a buszt. Túratempóval, és az átlagos, vagyis elég szar izlandi időjárást (szél, eső) beleszámolva ez egy 8-10 órás túra, mi ehhez képest 6,5 órában lőttük be a teljesítést.

Fölfelé ezért nyomtuk neki, amennyire lehetett. Ez annyira meredek, hogy nem lehet megfutni – jó, Kilián nyilván megfutja, de átlagos ember nem. Nagyon meleg volt, sütött a nap, alig lengedezett a szél, így izzadtunk, mint a ló. A hágón ugyanakkor nem annyira nyerő a vizes test és ruha, ezért én minden felsőmet levettem és a derekamra kötöttem, futómelltartóban másztam fölfelé. Néztek is rendesen a szembe jövők, akik klasszikus túracuccban voltak (bakancs, hosszú nadrág, pulóver, sapka, baromi nagy hátizsák), hogy ki ez a nem normális. Valóban nem találkoztunk a környéken sok futóval.

Ahogy másztunk a meredek hegyoldalban és visszanéztünk Þorsmörkbe, elállt a lélegzetünk. A folyóvölgy, a környező hegyek, az Eyjafjallajökull látványa egyszerűen leírhatatlan. Ráadásul egy felhő nem volt az égen, a világ végéig elláttunk. Nagyjából azt számoltam, hogy 14-es tempóval kell mennünk átlagban, hogy kényelmesen és biztonsággal elérjük a buszt, így az elején nem akartuk, hogy elszálljunk, nagyjából 16-os tempót tartottunk fölfelé.

A hágó maga, vagyis ahol a két gleccserhegy között át lehet menni egy szűk és rövid kis szakasz, itt láncok segítették a stabil haladást. Az egész túrán nagyjából 900 méter szintet vettünk fel, ebből 800-at az első hét kilométeren. Az utolsó 200 métert ráadásul úgy 250 méter alatt. Épp nem kellett négykézlábazni. Felérve már csípett a szél, így a pucérkodás megszűnt. Az út keresztül vezetett a kitörés után keletkezett két új kráteren. Ezek sima gödrök, mélyedések, nincs püfögés, nincs pokol fenekére vezető lyuk, a két kis horpadást hó fedte.

A hegyoldalban ugyanakkor a hó alól már kibukkant a megfeketedett láva, amit a vulkán köpködött ki. Sok pusztítást nem végzett itt fönn sem a kitörés, inkább a füstje volt hatalmas. A hegyen több nagyobb horpadásba kellett lemenni és ismét felkapaszkodni, általában a mélyedésekben még hó, a tetőn pedig fekete kőzet. A hó néhol egészen fagyos volt, fantasztikus volt futni rajta, máshol viszont besüllyedtünk, helyenként pedig az olvadó jég tetején próbáltunk lavírozni. Itt alig vannak jelzőkarók, mert rendre elfújja őket a szél – úgy százkilós kavicsköteghez kötözik amúgy az útjelző karókat – és nem is lehet hová tenni a jelzést, így a lábnyomokat vagy a betájolt irányt kell követni. Ez jó időben nem gond, ködben, esőben, ahol a látási viszonyok rosszak, könnyen el lehet kavarni.

A hegyen két menedékház is van, az egyik közvetlenül az út mellett, a másik kis kitérővel érhető el. Az útmenti egy picike ház, ahol lehet vizet vételezni, de 500 koronába kerül. Nem éltünk a lehetőséggel, így tovább mentünk, annál is inkább, mert elkezdett fújni a szél.

A nehezén túl voltunk, már csak futni kellett lefelé. Ez persze nem könnyű, ha borzasztó köves, sziklás az út kilométereken át, úgy pedig még kevésbé, ha nézelődünk is. A folyót ugyanis több tucatnyi vízesés is megtöri, mire az eléri a tengerszintet.

A kisebbek is sokkal nagyobbak, mint bármi, ami Magyarországon vízesés címszóval látható. Egészen elképesztő, ahogy a víz utat tör magának, kivájja a sziklát, majd a folyton felcsapó párának köszönhetően a part és végig a szurdok zöld színben ragyog. A kavicsok, a sziklák, a partoldalak mind élénkzöldek, zuzmósak, mohásak – erdő itt nem jellemző, inkább fű és bokor.

Nem akartunk nagyon hajtani, nehogy túl hamar érjünk célba, és sokat kelljen várni a buszra, de én nem bírtam a slattyogást, így az utolsó másfél kilométert gyorsabban megfutottam, ahol már nagyon kellemes, földút vezetett, és már pontosan tudtam, hogy egyetlen látnivaló van csak hátra és nem kell megállni semmi más miatt. A túra lezárása Izland egyik legcsodálatosabb vízesése, a Skógafoss. Óriási magasságból zúdul le a víz teljes szélességében, egyszerűen monumentális és csak szuperlatívuszokban lehet beszélni róla. Lélegzetelállító a célba érkezés.

Összességében fantasztikus élmény volt, 5,5 óra alatt csináltuk meg, többet gyalogoltunk, mint futottunk, de ez egy ilyen túra. Lehettünk volna gyorsabbak, de nem az volt a cél, hogy akármilyen tempót csináljunk, hanem hogy kiélvezzük a látványt. Ezt a túrát valójában csak jó időben érdemes lenyomni, mert szélben, esőben igazi pokol a hegy, ráadásul nem is lehet látni sok mindent. Nekünk irdatlan mázlink volt, kifogtuk az évi nagyjából tíz nap közül az egyiket, amikor ideálisak a körülmények. Nem ez az egyetlen hasonló útvonal a környéken, már tervezzük a következőt Landmannalaugar és Þorsmörk között – de ez még egy távoli mese. Addig maradnak a fényképek.

Régóta szemeztem már a kis Szénás Körrel, úgy gondoltam, jó felkészülés lesz az októberi Panorámához, így mindenképpen nyár elején akartam megfutni. Így amint az időjárás enyhülést mutatott, indultam is. Bár végül melegebb lett az előre jelzett 26 foknál, az erdőben egy pillanatig nem volt melegem, a nyílt területeken pedig többnyire fújt a szél. Szóval minden adott volt egy remek 31 kilométerhez.

Szinte minden. Mert amit lehetett, azt azért sikerült elrontanom. Elsőként egyszerűen júniusban rengeteget lazsáltam, szinte egyetlen hosszút sem futottam, így sok volt hirtelen a 31 kilométer és a 900 méter szint. Másodsorban az normális étkezést is hanyagoltam, túl kevés volt a hasznos tápelem, zöldség, gyümölcs. Harmadrészt dehidratált voltam, amit sajnos már az aznapi vedeléssel nem tudtam kompenzálni. Negyedérészt pedig egyszerűen elcsesztem a frissítést. Víz volt, de a kaját csúnyán alulbecsültem. Alapvetően keveset szoktam enni futás közben, mert nem igénylek túl sok pluszt, de azért valami kell. Felmarkoltam az otthon fellelhető zseléket, avokádót, de mindez kevésnek bizonyult, 16 kilométernél mind elfogyott, húsznál pedig eléheztem. Úgy kellett 11 kilométert még megtennem, hogy már nagyon éhes voltam, és ez nagyon megterhelő volt.

A kör maga Solymár központjából indul, öt óra alatt kell megtenni - futva, túrázva hosszabb a szintidő -, a rajt, cél és három ellenőrozőpont QR kódokkal működik. Én nem használok futáshoz navigációt - mégiscsak tájfutó vagyok vagy mi -, mert idegesít a folyamatos pofázás meg püttyögés, ráadásul nem is biztos, hogy mindig úgy van, ahogy a gépnő mondja, és ha nem tudod, hol jársz, akkor egy kis hiba is kilométeres tekergést eredményezhet. Szóval a szöveges és táblázatos itiner mellett a térképet és a tracket szoktam használni - csak a tracket nem szeretem, jobb követni, hogy mikor milyen jelen kell haladni, mert akkor nem kell állandóan a telefont bámulni, ráadásul rosszul is látok. A Szénás Kör itinere pontos, jól követhető, a jelzések újra vannak festve, lényegében hülyebiztos - bár az ember találékony, ha eltévedésről van szó.

Az útvonal kellemes, viszonylag gyorsan betér az erdőbe, és csa néha jön ki onnan lakott településre. Az első ellenőrző pont 7,9 kilométernél van, a remeteszőlősi zenélő kútnál. Már itt fáradt voltam, ami nem jelentett túl sok jót a jövőre nézve, de szerencsére ez az állapot viszonylag sokáig nem lett rosszabb. Mivel itt és 19,9 kilométernél is volt vízvételi lehetőség, ezért nem kellett sok liter vizet cipelni, elég egy nagyobb kulacs. Persze végső esetben boltot is lehet találni. A dehidtratáltság miatt szinte végig szomjas voltam, miközben állandóan pisilnem kellett, olyan voltam, mint egy elhasznált szivacs, amelyiken azonnal átfolyik a víz. A rengeteg ivás persze azzal is járt, hogy kimosta az összes sót a szerveztemből, amit nem pótoltam vissza, de víz nélkül még kevésbé bírtam volna.

A terep innen kezd emelkedni, egészen a Nagy Kopaszig, 15,1 kilométerig. Az erdő csodálatos, hűvös, a mászás így nem volt annyira megerőltető. Eredetileg négy óra alatt gondoltam, hogy beérek, de a körülmények miatt gyorsan be kellett lássam: ez illúzió, valójában a teljesítés a kérdés. Szinte végig úgy diktáltam a tempót, hogy az utolsó mászásra még legyen tartalék, tudjak hová lassulni. Emiatt a Nagy Kopasz kilátójába inkább nem mentem fel, tartottam tőle, hogy úgy kifutok az időből - és így is lett volna.

Innen egy kisebb ereszkedés után Nagykovácsiból visz az út fel a Kutya-hegyre és a Nagy Szénásra. A környéken nőttem fel, szóval ismerem ezt a helyet, de mindig annyira lélegzetelállító innen szétnézni, mintha először látnám. A lankákon lengedező fű, a keresztül-kasul futó ösvények, a bokorpamacsok miatt megéri ide feljönni. Persze amikor másztam, nem épp ez forgott az agyamba, inkább b-vel és k-val kezdődő szavak. Itt már nagyon fáradt voltam, csak az hajtott előre, hogy ha felérek, már csak hat kilométer lesz hátra, az is lefelé, vagyis tényleg ez a mászás az utolsó erőfeszítés, amit meg kell tennem.

Persze a lefele sem volt annyira könnyű, ahol volt egy kis pozitív nulla, már száz méterenként meg kell állnom, annyira fáradt voltam. Néztem a térképet, hogy hol kell a kék kereszt után a kék sávon menni, és néztem, hogy mi a szart jelent az OKT, miért nem lehet normális jeleket írni a térképre. Aztán amikor rájöttem a megoldásra, már csak röhögni tudtam magamon. Négy kilométer volt hátra, amikor totál kétségbe estem, hogy még milyen messze van a vége. A kezemben volt a kulacs, párszor fejbe vertem magam vele, hogy ne rinyálj már, picsa, és mentem tovább. Tudtam, hogy békanyálon múlik, hogy beérek-e szintidőn belül vagy sem. Amikor megláttam az aszfaltutat, fellélegeztem, mert az már tényleg a vége.

Szaladtam a célhoz, amikor két futó meglátott, odakiáltották, hogy ők most fognak indulni, mindjárt jönnek. Benyomtam az utolsó kódot, 4:58 alatt beértem, vagyis megérte tolni a végén. Lerogytam a járdára. A két futó pár perc múlva odasétált, kérdezték, van-e kedvem még egy körre. Gondoltam, ez ilyen futós vicc, de kiderült, hogy nem, ők húsz perccel előttem értek be, pihentek kicsit, majd indultak ki a második 31 kilométerükre. Én csak a kávézóig tudtam elkúszni az éremért és egy mandulás sütiért.

A héten keveset futottam, egy sima tízes és egy vasárnapi tájfutás mellett szombaton túrázni voltunk családilag. Ez nem volt valami kimerítő, kevesebb, mint 15 kilométert mentünk, de most nem is ez volt a cél. Hanem a hétéves gyerek megmozgatása. 

Alapvetően a gyerekre is átragadt a futás szeretete, így könnyen bevonható a programokba - ez többnyire tájfutásokon jön össze, hiszen ott van ovi, illetve az egyesületi tagtársakkal és gyerekeikkel jól eljátszik amíg mi kinn vagyunk, és van gyerekeknek való verseny is - erről majd még írok külön is egyszer. Sima versenyekre elvétve viszünk gyereket, mert ez egyszerűen neki unalmas és hosszú. 

Ezt áthidalandó kitaláltuk, hogy az idén a gyerekkel teljesítménytúrákat fogunk csinálni. Méghozzá a Cartographia kupát - a Carto minden évben beválogat kéttucatnyi teljesítménytúrát a programfüzetébe, amelyből ha megcsinálunk legalább nyolcat, kupát kapunk. A gyerekeknek elég hatot is teljesíteniük. A túrák legalább tíz kilométeresek, de benne van a Kinizsi 100 is, szóval elég nagy a szórás. A gyerekkel vállalt hat túra 10-15 kilométeres, a fennmaradó kettő pedig legalább húsz. A túrák szanaszét vannak az országban, választhatók így közeliek, de tavaly elmentünk Szendrőre, ahová egyébként tuti nem mentünk volna el csak út letolni egy 25-öst - és ez volt az egyik legjobb túránk. A gyerekkel nyilván nem, de a kettesben tervezett túrákat lefutjuk - fölfelé slattyogás, amúgy futás.

Szombaton különleges túrán voltunk, abban ugyanis benne volt egy 2,5 kilométer hosszú barlangtúra is a Baradla-barlangban, ezt követte a 11 kilométeres tényleges túra Jósvafőtől vissza a barlangbejáratig. A barlangi részt nagyon élvezte a gyerek, félúttól a túravezető mellett ment, hátra se nézett, hogy mi egyáltalán hol vagyunk, közben diskuráltak ki tudja, miről.

A barlangból kiérve nagyon jól esett a meleg, én már eléggé átfagytam a tízfokos barlangban. Innen jött a túra legnehezebb része, ahol felvettük gyakorlatilag az összes szintet Aggtelekig. Szerencsére ezt követően nagyon kellemes szakasz következett a hűvös erdőben. Az utolsó néhány kilométeren szinte végig napon voltunk, ez megviselte kicsit a gyereket, ráadásul a terep is nehezen járható, gazos, helyenként sziklás volt. Így nagyon megörült, amikor meglátta a célt.

S hogy élvezi-e? Néha azt gondolom, nem, mert nyafog és nem tetszik neki semmi, ugyanakkor ha mesél a túrákról, akkor nagyon lelkes, és alig várja a következőt. Szóval amíg van kedve, addig csinálja, ha pedig azt látjuk, hogy már nem érdekli ez az egész, akkor nem fogjuk erőltetni. Ugyanakkor egyelőre - talán mert még abban a korban van, amikor a szülők a legfőbb példamutatók - nagyon lelkes, ha futásról, tájfutásról vagy túrázásról van szó. 

Aki 35 fokban fut, az alapvetően nem normális. Vagy versenyez. De a kettő gyakran együtt jár. Sok mindenen lehet változtatni, de ha a rajt 11-kor van, és a terep nyílt, mezős, ligetes dimb-domb az Alföldön, akkor a lényeg nem módosítható: rohadt meleg lesz. Fischerbócsa jellemzően ilyen, többször gyulladt itt ki az agyunk, illetve a környéken, Zsanán és Tázláron a rendszerint pünkösdi hétvégén rendezendő homokháti tájfutó versenyen. Tájfutás, naná, de augusztusig nem lesz verseny, úgyhogy ez most még belefér, utána jönnek a kommersz témák. 

Három nap, három futam, tökig beöltözve, mert az alföldi bozót, pázsitfű, királydinnye, bogáncs és úgy összességében a gizgaz nem viccel - pedig csalán és szedres itt nincs, na még csak az kéne, tényleg. Szóval most kipróbáltam a lábszárvédő helyett a vastagított zoknit, hátha jobb lesz. Kényelmesebb, az biztos, de a toklász és kis társai befurakodnak a szöveten át a bőrbe is, úgyhogy nap végére tele voltam piros pöttyökkel, volt, amelyik kis gennyes kráterré alakult.

Alapvetően nincs bajom a meleggel, ha tudok eleget inni, nem zavar, hogy rámolvad a ruha - tök fekete bozótnadrág, hosszú zoknival súlyosbítva kicsit más, mint rövidnaciban suhanni a Duna-parton. A fejem ugyanakkor hajlamos elfüstölni, és akkor már nagyjából mindegy, mi történik, a vége pusztulat. S hogy ez mennyi idő után jön el? Ezt sosem tudtam megfejteni. Első nap két futamom volt, egy a gyerekkel, egy egyedül. Az első inkább slattyogás volt, semmint futás, de a napon voltam, a magam futama sem nagyon emlékeztetett intenzív mozgásra. De nem volt gáz. Összesen kilenc kilométer, nagyjából két óra napfürdőzés.

Második nap viszont alig tudtam magam bevonszolni a célba. Gyerekkel fél óra, plusz a rajtmenet kétszer egy kilométer tűző napon. Mire a magam futamára kiértem ismét a rajtba, már füstölt a fejem. A táv ugyanannyi, mint az első napon rajtmenettel együtt. Mégis sokkal nehezebben bírtam, nem tudom, miért. A harmadik napon csak a magam futamára mentem - a gyereket az apja vitte ki - mert az így is elég hosszú volt, 6,3 kilométer légvonalban, tejesítve kicsit több, mint nyolc másfél óra alatt. A végére nagyon szomjas voltam, pedig volt középtájon frissítő, sőt az egyik pontom egy hatalmas eperfa alatt volt, így a fekete eperből is csócsáltam kicsit. A végén nagyon szomjas voltam, de nem voltam annyira kikészülve, mint előtte. 

Szóval fene tudja, min múlik. A nyolc-tíz kilométer persze nem akkora tétel, az UTH-sok tízszer többet mentek hasonló körülmények között a hétvégén. De futottam már félmaratont és 30 kilométert is irdatlan hőségben, és igazából a táv és idő nem rontott sokat a helyzeten. Ha az eleje ment, akkor ment a többi is, a tempó persze kicsit lassabb, de okosan beosztva az erőt túl lehet élni a 30-35 fokot. Ismerni kell magunkat, már előre tudni kell, hogy fél óra múlva milyen állapotban leszünk, és annak fényében kell már most cselekedni. Akár inni, akár egy vödör vizet a fejünkre önteni, mindegy.

De azért ha lehet, a kritikus időszakban - 11 és 15 óra között - ne menjünk futni. Csak ha nem vagyunk normálisak. Vagy nem versenyen indulunk. Esetleg mindkettő.

Honnan lehet felismerni egy futót a strandon? Nem, nem a leesett körméről. Hanem arról, hogy nevetségesen van lebarnulva. Pólómintát bárki képes magára barnítani, rövidnadrágot már csak a futók. Jellemzően nőknél figyelhető meg a térd alá érő caprinadrág nyoma, ami azért különösen béna, mert egy átlagos nyári ruhával is látszik a csík térdek alatt. 

Tavaly nyáron a Mozdlj Érte csoportban a facsén rendeztünk egy ki néz ki hülyébben versenyt is, nálam az a lány nyert, aki szénné égett a Balaton átúszása alatt és nemcsak az úszószemüveg, hanem a bénán felvett úszósapka is nyomot hagyott az arcán. Persze amennyire vicces dolog ez, annyira komoly is. Az egy dolog, hogy fáj a kivörösödött bőr, meg hogy valójában iszonyú hülyén néz ki a futópályán kívül ez a szett. Az sokkal komolyabb, hogy káros is.

Nem, elsősorban nem az a gond, hogy leégtünk, nagy ügy, majd elmúlik. Hanem az, hogy ha futunk, akkor minden évben le fogunk égni, sőt konstans napégette lesz a nyakunk, vállunk, lábunk. Ráadásul ezt nem a nyaraláskor kezdjük el, hanem jóval korábban. Én az idén már egyszer-kétszer leégtem, pedig még sehol sincs a nyár. Először március végén a maraton alatt, amikor egészen valószínűtlenül szép idő volt, utána meg lényegében minden alkalommal, amikor napsütésben futottam hosszút.

Ez sivatag volt, de felhős

A bőröm elég világos, vagyis minden átmenet nélkül azonnal virsli színű leszek. Az első két égés szinte nyomtalanul eltűnik, utána marad rajtam némi szín. Jaj, de jó, legalább nem nézek ki úgy, mint egy penészvirág. Valójában egyáltalán nem jó, a vállamon már látszik a napkárosodás nyoma: kis fehér pöttyök, amelyek már nem képesek lebarnulni, a bőrgyógyász szerint ez már egyértelműen a visszafordíthatatlan napkárosodás jele. Ezért nyáron mindig bekenem a nyakam, hátam, vállam, karom (vagyis ami kilóg a póló alól). Biztosra megyek, 50 faktoros vagy babáknak való naptejet használok. E téren nagy a fegyelmezettség, kár hogy utána egy szimpla városnézés alatt azonnal a kukába is dobom az egészet.

A másik neuralgikus pont a fej. Én nagyjából teszek rá, pedig nem kéne. Csak hát nem szeretem a sapkákat, a kendők alatt megfájdul a fejem (ahogy rá van szorítva, nyom és zavar), simléderes cuccot pedig soha az életben egy percnél tovább nem tudtam a fejemen elviselni. A Szelidi-tó kerülésnél és a tavalyelőtti Wizz Air félmaratonon majdnem el is füstölt az agyam. Azért egy napsütéses sivatagi futást biztos sapkában csinálnék végig.

Ennek ellenére nem hülyeség a sapka több szempontból sem. Egyrészt a fehér sapka, kendő véd a naptól, még a szőke hajhoz képest is. Másrészt egyfajta hűtőberendezésként is működhet. Praktikusan be kell vizezni. Én sapka híján a fejemet szoktam belenyomni a dézsába a nyári versenyeken, de ez azért nem tökéletes. A fejem tetejéről ugyanis gyorsan elpárolog a víz, az összetekert kontyom cserébe félkilós lesz és csöpög belőle a víz. Ez a víz pedig szinte mindig a rajtszámom mögött kulminálódik, ahonnan nem tud elpárologni, cserébe nem is hűt semmit.

A hétvégém totális kudarcélmény volt. Középtávú tájfutó OB volt Öskün, ahol 35A kategóriában futottam. Vagyis haladtam. Vagyis nem tudom, mi is volt ez. A középtáv 2,8 kilométeres selejtezőt és 3,5 kilométeres döntőt jelent, ami macskafing. Persze mindez át a dzsuván, dombra fel, árokba be egy kicsit más tészta, de valóban nem kell hozzá oxigénsátor.

A rövid táv városi, vagyis könnyű futni (kivéve amikor a Budai várban kell futkározni a Sikló aljától a Történeti Múzeumig), városa válogatja, mennyire odafigyelős, de általában egyszerű tájékozódni. A hosszú táv fizikailag nagyon megerőltető, de mivel hosszú átmenetek vannak benne, szép futásokkal lehet haladni. A normál és a közép - ki hinné - a kettő között van, közülük is a közép táv jellemzően a technikásabb. Ami azt jelenti, hogy mivel rövidebb a pálya, nem lehet futással behozni a bénázást - erre mind a normál mind a hosszú távon van némi esély, főleg alföldi terepen. No persze nem nekem.

Rajtmenet

Nos. Öskü dimbes-dombos, ligetes, bokros területű versenyt hozott. Amíg a dombon kellett keresztül rohanni, nem volt nagy ügy az egész, de a ligetes részen már megmutatkozott, hogy ki a műkedvelő (én) és ki a valódi versenyző (az összes többi ember). A selejtező különösen nehéz volt, mert a pálya első fele dzsuvás erdőben vezetett, alig lehetett haladni a térdig érő aljnövényzetben. A csúcspont az volt, amikor a felnőtt ajlnövényzet közepén kellett megtalálnom egy áthatolhatatlan dzsindzsát, csak sajnálatos módon nem láttam ki növényzetből. A szimpla kóválygásról most nem beszélve.

Jó, mi?

Miután háromszor lassabb voltam, mint a győztes, gigantikus lelkesedéssel vágtam neki a döntőnek. Az első pontnál már megmutatkozott, hogy ez sem lesz könnyű menet, de meglepetésemre a következő három pontot egész jól fogtam - már magamhoz képest, vagyis kábé célirányosan tudtam haladni, és többnyire ott voltak a dolgok, ahol gondoltam, hogy vannak. De összességében persze borzasztó lassan haladtam. Aztán jött a feketeleves.

A ligetesben egyszerűen nem találtam semmit. Semmilyen támpontot. Futkostam, mint a mérgezett egér föl-le, próbáltam beazonosítani, pontosan merre is kell mennem, de teljesen esélytelenül bóklásztam a bokrok között. Néha felröhögtem, mert körülöttem tucatnyi hasonló ténfergő kereste a helyét hasonló magabiztossággal, szóval legalább annyi bizonyos volt, hogy ez egy nehéz terep. A 48-as pontot kerestem, és nem voltam ezzel egyedül. Soha ennyi forradalmárt nem láttam egy kupacban, minden második bokorcsoport mögül kiabált valaki: 48! 48! 48!

Innen már mindegy volt, mit csinálok, nem is csináltam semmi mást, mint hogy amit lehet kerültem úton, akkor is, ha kétszer többet kellett hozzá futnom, legalább addig is haladtam, nem pedig anyáztam valami tüskével a hajamban. Természetesen utolsó lettem, tényleg egészen katasztrofális eredményt produkáltam. De legalább szabad levegő voltam. A másnapi váltót nem vállaltam, úgyhogy akkor már csak drukkolni mentem. Szoknyában.

Ma már csak a bolond nem rendez futóversenyt. A nagy versenyszervező cégek mellett sorra jelennek meg kisebb vállalkozások, egyesületek, és csinálnak kisebb futamokat, lényegében minden hétvégére jut vagy egy tucatnyi verseny. A recept egyszerű: válassz egy jó helyszínt, jelölj ki útvonalat, szalagozz, tegyél ki frissítőket, adj érmet és pólót meg valami extra körítést. Nem olyan nagy ügy ez, nem?

De. Májusban két olyan versenyen is voltunk, amelyet kis csapat rendezett, az Őrségben és a Gaja völgyében. Az őrségi egy teljes hétvége volt, szombaton futással, vasárnap bringázással, tavaly volt az első, az idén a második ilyen rendezés. A gajai most volt először, csak futás, három távon. Az őrségi verseny szinte minden tekintetben kitűnő volt. A pálya technikás (értsd saras, dzsuvás), de gyönyörű volt, a versenyközpont gyerekbarát, tágas, kellemes, a lebonyolítás zökkenőmentes. A három táv jól követhetően volt kiszalagozva és táblázva. Két kis negatívumot tudok csak megemlíteni.

Futni nehéz volt itt, de megérte

Az egyik, hogy a gyerekversenyért beszedtek ezer forint nevezési díjat, de csak a focipályát kellett körbeszaladniuk a kicsiknek, és a befutóérem egy százforintnál többe nem kerülő furnérból kivágott figura volt. Ez így egy kicsit megúszós volt, vagy lehetett volna ingyenes vagy ha már szednek nevezési díjat, kaphattak volna a kicsik valami szebbet is. Mindegy, belefért az egésznapos programba ez a pluszköltség, csak nem szeretem az ilyen látványos lehúzásokat.

Néztek, hogy mit rohangálok

A másik, hogy a versenyről kizárólag a facebookon kommunikáltak, ami nagyon tuti, ha marketingről meg rajongók gyűjtéséről van szó, de nem annyira felhasználóbarát, ha valaki inkább a verenyinfókra kíváncsi, nem pedig a parttalan szövegelésre. Ezt a szervezők maguk is beláthatták, mert azt ígérték, jövőre már lesz weblap. Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a versenyt, tényleg csodaszép volt a táj - de hát az Őrségtől nem is várhatunk mást. Remek 24 kilométer volt.

Ki ne szeretne itt futni?

Hasonlóan gyönyörű a Gaja patak völgye is. Az út közvetlenül a Gaja mellett vezet egy hosszabb szakaszon, de az erdő maga is nagyon szép. Nagyon szeretek ezen a tájon futni, ha csak lehet, eljövünk ide versenyezni. Így nem is volt kérdés, nevezzünk-e. A leghosszabb pálya 16 kilométer volt, az már épp elég ahhoz, hogy cipőt húzzunk. Már a rajtban érdekes volt, hogy megkérdeztem, hol lesznek a frissítőpontok, és nem akarták elmondani - lesz, de nincs neve a frissítőknek (wtf?), már fogod látni messziről. Nem tudom, mit gondoltak, miért kérdezem, de az ötödik kérdésre már megtudtam, hogy kábé négy kilométerenként lesz egy, de az utolsó ponton nem lesz víz. Mondjuk akkor minek frissítés? 

Mindegy. Elindutunk. Úgy három kilométernél még eléggé együtt volt a mezőny, és hirtelen valaki elkurjantotta magát, hogy nem jó, el kellett volna térni balra. Pedig a szalagon mentünk. Kiderült, hogy minden táv ugyanolyan színű szalaggal lett kijelölve, és vagy kinn volt a tájékoztató tábla, hogy melyik pálya merre megy, vagy nem. És vagy kinn volt a szalag van nem. Itt az elején vagy nem. A mezőny eleje így hátra szorult, és a szűk kis ösvényen esély sem volt arra, hogy a leglassabbakat meg lehessen előzni. Ez több mint idegesítő.

Csupa szar képet csináltam, futás közben nem fókuszált jól a gép, de a Gaja meseszép így is

A szalagozás végig rossz volt, egy részen velünk szembe jött pár ember, aki ugyanazt futotta, mint mi, máshol nem derült ki, hogy melyik hídon kell átmenni a patakon, megint máshol véletlenül a rövidebb pályára tévedtünk és így egy kanyart kihagytunk a sajátunkból. A kritikus pontokon nem volt ember, aki útba igazítson. Volt egy olyan versenyző, akit kocsival hoztak vissza a versenyközpontba, annyira elkavart - mondjuk ehhez azért külön tehetség kell, de hát nem kell mindenkinek jól tájékozódnia. Nem lett volna gond ezzel, ha adnak térképet, hogy nesze, ezt kövesd, nincs végig kijelölve a pálya, hajrá. De ez így nagyon nem oké.

A Normafánál rendezett BUMM verseny példáját kellett volna követni, ahol nem csipes mérés volt (eleve hülyeség egy utakkal teleszabdalt erdei versenyen utcai futamra való csipes mérést csinálni), hanem dugókákkal kellett csekkolni a kritikus kereszteződésekben. Ja, erre ugye kell ember, úgynevezett pontőr. Ehelyett a futók szerencsétlenkedtek végig, és utólag nem lehet ellenőrizni, hogy ki futott jóval többet a kavarások miatt, és ki jóval kevesebbet, mert levágta a pályát - akár szándékától függetlenül.

És sajnos a körítés sem volt az igazi. Az érem tucatérem volt, a póló nem technikai, csak egy egyszerű pamutpóló - tényleg nem kell pólót adni a nevezéshez, van már ezer, de ha adnak, akkor az legyen már igényes. A befutó után nem adtak inni, ami übergáz, bár egy leves járt mindenkinek. A eredményeket egy órán át nem frissítették, bár külön meg lehetett kérdezni, hányadikak lettünk. Összességében nagyon úgy tűnt, hogy pénzt akartak keresni, mert minimális anyagi ráfordítással, szakmailag kifogásolható módon gründoltak egy versenyt, amit félig elvitt a szép táj. De ez így elég kevés, még akkor is, ha a kiszolgáló személyzet egyébként kedves a maga módján segítőkész volt.

Mindenki úgy frissít, ahogy akar. Én is úgy frissítettem, ahogy akartam, mert én ezt is jobban tudom, nyilván, aztán jól rá is faragtam. Szóval úgy frissítünk, ahogy akarunk, de azért lehet, hogy nem mond mindenki helyből hülyeséget, akinek e tárgyban mondandója van. Alapvetően nem vagyok nagy zabáló a futások alatt. Kifejezetten szeretek éhgyomorra futni rövidebbeket (max tízet, kb egy órát ), de 15-20-ra, illetve másfél-két órára is kevés üzemanyaggal indulok, és nem is eszem. Nem is szeretek menet közben enni, de sajnos adott ponton túl ez nem kikerülhető.

Az első mondás, hogy ne távra számoljuk a frissítést, hanem időre. Vagyis nem az a lényeg, hogy húsz kilométeren hogyan kell frissíteni, hanem hogy két órára hogyan kell. Sima aszfaltos versenyen, illetve ahol nincs nagy szint, ez nálam kábé egybevág, vagyis húsz kilométer két óra alatt megvan. Én erre nem is frissítek, csak iszom, mert minek, mire eléhezem, beérek. Ezzel nem is volt addig gond, amíg csak húszat futottam, és nagyjából két órát.

 Az még egyszerűbb, hogy 25-nél már egyszer kell frissíteni, mert hát az ugye mind a két órát, mind a húszat meghaladja. Nagyjából 15 és húsz között kell valamit tolni, és akkor kibírom 25-ig. Ennél hosszabb távon már átgondoltabb frissítés kell, nem lehet meghalni 30 kilométernél. Nagyjából óránként kell enni valamit a nagykönyv szerint, nekem ez inkább másfél óra, vagyis egyik kaja 90 perc környékén jön, a következő három óránál, a kettő között meg sópótlás és egyebek. 

De a dolgok nem mindig ilyen egyértelműek. Az első meglepetésem az volt, amikor csak 21-et futottam, de terepen, nagyjából 1000 méter szinttel, és majd három órába telt. Úgy számoltam, hogy lesz közben valami kaja a frissítőponton, aszalt akármi, felkockázott bármi. Sajnálatos módon nem volt semmi, csak víz. A végére nagyon elgyengültem. Nemcsak éhes voltam, hanem előjöttek a szemem előtt a szürke kis köröcskék is. Egyre kevesebb volt az erőm, pihenni akartam, de tudtam, hogy hiába pihenek, mert nem lesz energiapótlás, úgyhogy mentem tovább.

Ezt betudtam annak, hogy kemény volt a terep, ezért kellett volna a kaja. Aztán kiderült, hogy ez így nem teljesen igaz. Mert később húsz kilométer alföldi terepen is teljesen kifingtam, majd 15 kilométer hegymászós futástól is. Mert mindkettő tartott vagy három órán át - mindegy miért, küzdöttem végig, mint malac a jégen. Vagyis tényleg nem az számít, hogy hány kilométert teszel meg, hanem hogy mennyi ideig futsz. Jó, három óra slattyogástól nem fog elhalni senki, de ha valamiféle futótevékenységet folytat az ember, akkor érdemes úgy számolni, hogy kell az energiapótlás.

Az első kérdés az, hogy mit. Ha csak egyszer kell enni, akkor szinte mindegy. Valami zselé, valami gyümölcsízű trutymó is jó, nem számít, mert nem lesz belőle több. Kétszer már nem tudok cukros zselét inni, mert hányingerem lesz. A cukros cuccok mellett a fehérjeszelet sem nyerő. Nem szeretem a rossz minőségű csokikat, így a "csoki" bevonatú szeletek sem jöttek be, egyszerűen undorító ízük van. A magvas szeletekkel meg az a gondom, hogy télen megkeményednek, és nem tudom átharapni őket, így csak forgatom a számban a kőkeményre fagyott magvakat, és közben próbálok levegőt is venni és nem megfulladni a leváló apró darabkáktól. 

Próbálkoztam a szalonnával is, de az meg ugye nem ideális futóabrak, hiszen a zsírt nem tudja gyorsan hasznosítani a szervezet. Végül találtam olyan zselét, amiben nincs cukor, sőt már van sós verziója is - sajnos paradicsomos, amitől szénné ég a gyomrom. Ebből a zseléből meg tudok enni többet is, szóval ez ideális kiegészítő. Meg mellé a sópótló, aminosav, utóbbi olyan ízű, mint a romlott sör savanyú tejjel leöntve, de legalább gyorsan túl vagyok rajta. Az isótól a legtöbb futó fosni kezd, én is a többséghez tartozom, így hosszú távra nem isózom.

Ami nekem bejött, az az avokádó. Egy félbevágott avokádót magammal viszek - ezért külön övtáskát vettem, hogy ne nyomjam péppé -, amit gyorsan, akár menet közben is be tudok falni. Szinte teljesen íztelen, nem irritálja a gyomrot, cserébe szinte teljes egészében energia. Fogyasztása után ugyanakkor inni kell, erre külön célszerű figyelni.

A maraton után pár nappal, amikor már túl voltam a kárfelmérő futáson, amikor már elmúlt az eufória, rám szakadt valami üresség. Hogy most akkor mi lesz? Úgy éreztem, csak lébecolok, semmi feladatom nincs, hiszen a nagy cél meglett. De ezzel véget ért egy majd féléves kemény, pontosabban nagyon fegyelmezett felkészülési időszak. És ott ültem, mint a makk ász, és nem tudtam, mit kezdjek magammal.

Így utólag azt gondolom, ez természetes folyamat. A felkészülés idején, ami lehet félév, de akár sokkal több is, attól függően, hogy mire is kell felkészülni, nem nagyon látunk tovább a következő heteknél, amely heteket újabb hetek követnek, és újabbak meg újabbak. És valahol az alagút végén ott van valami verseny. Nagyon hosszú ideig megvan a vonalvezető. Aztán a verseny után hirtelen jön a nagy büdös semmi. Az űr.

De ez is el fog múlni, ahogy az eufória vagy az izomláz, csak ki kell várni. Szépen visszacsorgunk a megszokott kerékvágásba. Én nagyon élveztem például, hogy nem előírászszerűen megyek futni, hanem csak úgy. Egyébiránt nem lettek sokkal rövidebbek az edzések, de ha nincs kedvem, akkor nem megyek ki és kész. Ez nagyon hiányzott a felkészülés alatt, ez a vállrándítós hozzáállás. A hosszú futások ugyanakkor hosszabbak lettek, vagyis abból nem engedek, hogy a jobb állóképességem megmaradjon.

Az viszonylag gyorsan megvolt, hogy mi mindent fogok majd csinálni, milyen versenyeket, milyen távokat. Majd egyszer. Ezt fel is írtam egy cetlire, ki is lógattam a laptop mögé, a falra. Több rövidebb kör mellett (Mackó, Szénás) az igazi megmérettetés a Panoráma Trail lesz, 45 kilométer és csupa hepe meg hupa. Fú de jó lesz az ősz. Oké, és addig? Szóval ekkor, a nagy tervek felfirkálása után jött a szarérzés: jó, jó, de mit csináljak most? 

Még nem kellett elkezdeni a felkészülést a veresenyre, de már jó lett volna valami motiváció, hogy szinten tartsam magam. Ez nem volt könnyű, mert hát milyen motivációm legyen? Fussak 25-öt ki a Csutakba meg vissza? Ez megvolt a felkészülés alatt, köszi. Akkor? A megszokott, unalmas köröket nem akartam elkezdeni futni, elég lesz majd az akkor, amikor megint nyomni kell ész nélkül. Valami jót akartam, valami kellemeset.

Végül úgy oldódott meg a dolog, hogy teleraktuk a májust versenyekkel - sokkal könnyebb ezt úgy csinálni, hogy mindketten futunk, nem kell magyarázkodni feleslegesen, nincs szájhúzás. Minden hétvégére jutott valami: Izlandon húsz, UB-n két részletben 25, most egy őrségi 24 kilométer lesz, majd egy Gaja-futás, igaz, az csak 16 kilométer. Az a rendszer alakult ki, hogy ha több táv van, akkor általában én a hosszabbra megyek, G. pedig az eggyel rövidebbre. Így mindketten nagyjából azt kapjuk, amit szeretnénk. Persze van, hogy vállalja a hosszabbat.

A Panoráma csak októberben lesz, de valamikor a nyár második felében neki kell feszülni a dombozásnak. Annál is inkább, mert novemberben ismét lesz Dobogókő futás, amin szeretnék jobb eredményt elérni, mint legutóbb. Szóval a felkészülésig összességében már csak két hónap van, azt meg csak kibírom valahogy.