A maraton után pár nappal, amikor már túl voltam a kárfelmérő futáson, amikor már elmúlt az eufória, rám szakadt valami üresség. Hogy most akkor mi lesz? Úgy éreztem, csak lébecolok, semmi feladatom nincs, hiszen a nagy cél meglett. De ezzel véget ért egy majd féléves kemény, pontosabban nagyon fegyelmezett felkészülési időszak. És ott ültem, mint a makk ász, és nem tudtam, mit kezdjek magammal.

Így utólag azt gondolom, ez természetes folyamat. A felkészülés idején, ami lehet félév, de akár sokkal több is, attól függően, hogy mire is kell felkészülni, nem nagyon látunk tovább a következő heteknél, amely heteket újabb hetek követnek, és újabbak meg újabbak. És valahol az alagút végén ott van valami verseny. Nagyon hosszú ideig megvan a vonalvezető. Aztán a verseny után hirtelen jön a nagy büdös semmi. Az űr.

De ez is el fog múlni, ahogy az eufória vagy az izomláz, csak ki kell várni. Szépen visszacsorgunk a megszokott kerékvágásba. Én nagyon élveztem például, hogy nem előírászszerűen megyek futni, hanem csak úgy. Egyébiránt nem lettek sokkal rövidebbek az edzések, de ha nincs kedvem, akkor nem megyek ki és kész. Ez nagyon hiányzott a felkészülés alatt, ez a vállrándítós hozzáállás. A hosszú futások ugyanakkor hosszabbak lettek, vagyis abból nem engedek, hogy a jobb állóképességem megmaradjon.

Az viszonylag gyorsan megvolt, hogy mi mindent fogok majd csinálni, milyen versenyeket, milyen távokat. Majd egyszer. Ezt fel is írtam egy cetlire, ki is lógattam a laptop mögé, a falra. Több rövidebb kör mellett (Mackó, Szénás) az igazi megmérettetés a Panoráma Trail lesz, 45 kilométer és csupa hepe meg hupa. Fú de jó lesz az ősz. Oké, és addig? Szóval ekkor, a nagy tervek felfirkálása után jött a szarérzés: jó, jó, de mit csináljak most? 

Még nem kellett elkezdeni a felkészülést a veresenyre, de már jó lett volna valami motiváció, hogy szinten tartsam magam. Ez nem volt könnyű, mert hát milyen motivációm legyen? Fussak 25-öt ki a Csutakba meg vissza? Ez megvolt a felkészülés alatt, köszi. Akkor? A megszokott, unalmas köröket nem akartam elkezdeni futni, elég lesz majd az akkor, amikor megint nyomni kell ész nélkül. Valami jót akartam, valami kellemeset.

Végül úgy oldódott meg a dolog, hogy teleraktuk a májust versenyekkel - sokkal könnyebb ezt úgy csinálni, hogy mindketten futunk, nem kell magyarázkodni feleslegesen, nincs szájhúzás. Minden hétvégére jutott valami: Izlandon húsz, UB-n két részletben 25, most egy őrségi 24 kilométer lesz, majd egy Gaja-futás, igaz, az csak 16 kilométer. Az a rendszer alakult ki, hogy ha több táv van, akkor általában én a hosszabbra megyek, G. pedig az eggyel rövidebbre. Így mindketten nagyjából azt kapjuk, amit szeretnénk. Persze van, hogy vállalja a hosszabbat.

A Panoráma csak októberben lesz, de valamikor a nyár második felében neki kell feszülni a dombozásnak. Annál is inkább, mert novemberben ismét lesz Dobogókő futás, amin szeretnék jobb eredményt elérni, mint legutóbb. Szóval a felkészülésig összességében már csak két hónap van, azt meg csak kibírom valahogy.