A hosszútávfutó naplója

A hosszútávfutó naplója

A fogalmatlan tájfutó forradalmárokat talál a bokorban

2019. június 03. - Memuka

A hétvégém totális kudarcélmény volt. Középtávú tájfutó OB volt Öskün, ahol 35A kategóriában futottam. Vagyis haladtam. Vagyis nem tudom, mi is volt ez. A középtáv 2,8 kilométeres selejtezőt és 3,5 kilométeres döntőt jelent, ami macskafing. Persze mindez át a dzsuván, dombra fel, árokba be egy kicsit más tészta, de valóban nem kell hozzá oxigénsátor.

A rövid táv városi, vagyis könnyű futni (kivéve amikor a Budai várban kell futkározni a Sikló aljától a Történeti Múzeumig), városa válogatja, mennyire odafigyelős, de általában egyszerű tájékozódni. A hosszú táv fizikailag nagyon megerőltető, de mivel hosszú átmenetek vannak benne, szép futásokkal lehet haladni. A normál és a közép - ki hinné - a kettő között van, közülük is a közép táv jellemzően a technikásabb. Ami azt jelenti, hogy mivel rövidebb a pálya, nem lehet futással behozni a bénázást - erre mind a normál mind a hosszú távon van némi esély, főleg alföldi terepen. No persze nem nekem.

rajtmenet.jpg

Rajtmenet

Nos. Öskü dimbes-dombos, ligetes, bokros területű versenyt hozott. Amíg a dombon kellett keresztül rohanni, nem volt nagy ügy az egész, de a ligetes részen már megmutatkozott, hogy ki a műkedvelő (én) és ki a valódi versenyző (az összes többi ember). A selejtező különösen nehéz volt, mert a pálya első fele dzsuvás erdőben vezetett, alig lehetett haladni a térdig érő aljnövényzetben. A csúcspont az volt, amikor a felnőtt ajlnövényzet közepén kellett megtalálnom egy áthatolhatatlan dzsindzsát, csak sajnálatos módon nem láttam ki növényzetből. A szimpla kóválygásról most nem beszélve.

terkep.jpg

Jó, mi?

Miután háromszor lassabb voltam, mint a győztes, gigantikus lelkesedéssel vágtam neki a döntőnek. Az első pontnál már megmutatkozott, hogy ez sem lesz könnyű menet, de meglepetésemre a következő három pontot egész jól fogtam - már magamhoz képest, vagyis kábé célirányosan tudtam haladni, és többnyire ott voltak a dolgok, ahol gondoltam, hogy vannak. De összességében persze borzasztó lassan haladtam. Aztán jött a feketeleves.

A ligetesben egyszerűen nem találtam semmit. Semmilyen támpontot. Futkostam, mint a mérgezett egér föl-le, próbáltam beazonosítani, pontosan merre is kell mennem, de teljesen esélytelenül bóklásztam a bokrok között. Néha felröhögtem, mert körülöttem tucatnyi hasonló ténfergő kereste a helyét hasonló magabiztossággal, szóval legalább annyi bizonyos volt, hogy ez egy nehéz terep. A 48-as pontot kerestem, és nem voltam ezzel egyedül. Soha ennyi forradalmárt nem láttam egy kupacban, minden második bokorcsoport mögül kiabált valaki: 48! 48! 48!

Innen már mindegy volt, mit csinálok, nem is csináltam semmi mást, mint hogy amit lehet kerültem úton, akkor is, ha kétszer többet kellett hozzá futnom, legalább addig is haladtam, nem pedig anyáztam valami tüskével a hajamban. Természetesen utolsó lettem, tényleg egészen katasztrofális eredményt produkáltam. De legalább szabad levegő voltam. A másnapi váltót nem vállaltam, úgyhogy akkor már csak drukkolni mentem. Szoknyában.

A bejegyzés trackback címe:

https://hosszutavfutonaploja.blog.hu/api/trackback/id/tr7814876000

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása