A hosszútávfutó naplója

A hosszútávfutó naplója

Hogy fuss télen?

2019. november 21. - Memuka

Eredtileg egy "miért futsz, ha fáj" témájú posztot akartam írni, de szembejött egy igazi hülyeséggyűjtemény a téli futással kapcsolatos tudnivalókról a neten, úgyhogy úgy gondoltam, elhalasztom a fájásokat. Mert az olyan tanácsokat, hogy futás után menj bruncholni a barinőddel, hát, hogy mondjam, nem lehet túlságosan komolyan venni (amúgy is, mi az anyám kínja az a brunch?). Télen futni megterhelő, de nagyon jó. Amit télen meg tudunk csinálni, tavasszal már játszi könnyedséggel ismételhetjük meg. A havas, téli táj varázslatos, ha nem is szeretünk terepezni, egy közeli tanösvényt, rövid kört érdemes bejárni.

havas.jpg

1. Plusz tíz fok

Kezd terejdni a plusz tíz fok, vagyis az a tanács, hogy öltözz úgy futáshoz, mintha tíz fokkal melegebb lenne. Alapvetően nem akkora hülyeség ez a tanács, de azért önmagában elég kevés. Inkább azt mondanám, úgy kell nekiindulni, hogy az indulásnál kicsit fázzunk. Úgy tíz perc múlva már kimelegszünk annyira, hogy pont jó lesz. Ez akkor jó tanács, ha a ház körül akarunk körözni vagy a környéken maradunk. Más a helyzet, ha hosszabb távot tervezünk, esetleg utazunk is közben. Ekkor rétegesen célszerű öltözni, figyelmbe véve, hogy fújhat a szél vagy szitálhat a köd, eshet az eső. Ami nem kell, le lehet venni, akár a derékra kötve, akár zsákba téve vihetjük. Terepre mindenképpen vigyünk szélálló felsőt, legfeljebb nem kell.

2. Téli cipő

Ilyen nincs. Nagyjából ennyi a lényeg. Az úgynevezett goretex cipők vízállóak ugyan, de kifelé is azok. Vagyis egy pocsolya, és a befröcskölt víz benn marad. Ha már mindenáron valami vízállót akarunk, az legyen zokni - a zokniba nem fröcsög be a víz. De ez sem kötelező, nekem például nincs. Télen cipőügyileg annyit érdemes tenni, hogy olyan cipőben futunk, amelynek a szövete kicsit sűrűbb, így nem lesz azonnal vizes, de ez is csak ideig-óráig számít. A talpa viszont lehet kicsit barázdált. Vagyis ne a tükörradiál teremfutó cipőt válasszuk. 

3. Ne állj meg

A téli futás legfontosabb szabálya, hogy nem szabad megállni - legfeljebb a piros lámpánál. Ha megállunk, könnyen megfázhatunk. Tíz perc belesétálás, lihegve padra roskadás után ránk fagyhat az izzadság. Télen hazáig, a kocsiig vagy valami kocsmáig kell futni, ahol azonnal át tudunk öltözni. Emellett nem szabad a sapkát sem levenni, mert az izzadt haj azonnal fridzsiderré alakul a fejünkön.

4. Nem a teljesítmény a lényeg

Télen lebutított Scott kapitányok vagyunk, vagyis a cél a túlélés, nem pedig a rekordok döntögetése. Ne akarjunk jobbak lenni, elég, ha megcsináljuk, amit tervezünk. Bár nem annyira látványosan, mint a nyár, de a tél is megterheli a szervezetet. Hamarabb elfáradunk, a hideget nehezebb elviselni, mint azt elsőre feltéteznénk. Különösen akkor érdemes elengedni a teljesítményt, ha az útviszonyok nem ideálisak. A jeges, latyakos, csúszós utakon inkább óvatosak legyünk, mert szinte azonnal össze-vissza tudjuk törni magunkat. Ha tehetjük, mindenképpen fussunk hóban, semmi mással össze nem hasonlítható, ugyanakkor rendkívül fárasztó mulatság.

Futóversenyek 5000 forint alatt

Mennyit vagyunk hajlandóak fizetni egy versenyért? Az igazán menő és trendi versenyek ára 8-10 ezer forint, de a Balaton-kerülősdi, függetlenül attól, hogy ki szervezi, 20-25 ezer forintba is kerülhet. A menő terepultra versenyek hasonló árszínvonalúak, túrod a dzsuvát fél napig, 20 ezer lesz, köszönjük. Cserébe mit kapsz? Érmet - van már kábé hetven belőle, nálunk a gázcsövön lógnak, kiváncsi vagyok, mikor szakad le az egész -, pólót - abból is van vagy harminc, a fele ráadásul tök egyforma, vagy simán ronda -, csősálat - ebből egyelőre csak néhány van, de nem kell több. Útközben frissítőt, a végén meleg kaját. Ha meg az infrastruktúra engedi, fűtött helyiséget átöltözni.

Felesleges lajstromozni, hogy miért kerül ennyibe, mert nem igazán érdekel. Igen, ez valójában egy üzleti vállalkozás, vannak költségek, és némi nyereség mellett ennyi az ára. Elhiszem. Attól még nincs feltétlenül kedvem egy valag pénzt kifizetni azért, hogy fussak pár órát. És nem is szoktam. Némi hümmögés és szájremegés árán, de lemondtam az utratrail-mennyországról - a pénz mellett más okok is voltak, amelyek most nem tartoznak ide - és nagyjából a következő Szuperbalaton lesz az utolsó lehúzós verseny, amire megyünk. Jó, meg az UB Trail párban, de az nem számít, mert az októberben lesz. Meg a Wizz, ami meg azért nem számít, mert a kupont úgyis leutazzuk. Szóval egy a lényeg, lemondani nem akarunk róluk, de visszaszorítjuk a drága versenyeket, helyette pedig fapados verziókat keresünk.

Mert ilyenek is vannak, íme közülük néhány. Tetszőlegesen 5000 forintnál húztam meg a határt, mert ez kerek szám, egyébiránt akár ennél sokkal olcsóbban is kijön egy-egy futás, ahogyan az majd látható lesz. Fontos, hogy ezek nem csilivili versenyek, vállaltan és egyértelműen olcsó rendezvények azok mindenfajta kellemetlenségével együtt. Egyik helyen sincs masszázs, néhol érem sincs, sőt kaja is csak módjával. De valamit valamiért. Az alábbi versenyeken, versenyfajtákon voltunk, szerettük, de nyilván számos más verseny van, amelyek hasonlóképpen jók és olcsók.

1. Dobogókői Hegyi Futóverseny

Félig tájfutás, mert az eredeti koncepció szerint nem szalagoztak ki semmit, mindenki kapott egy térképet és egy itinert, aztán hajrá, lehet menni, az ellenőrzőpontokat kell csak érinteni meghatározott sorrendben. Ma már van szalag a pályán, de továbbra is igaz, hogy nincs kötött útvonal, vagyis a szalag csak segítség. Dobogókőről indul, oda is ér vissza, jár a végén érem és kaja. Van kis táv, de arra menni nem éri meg, mert nem megy fel a Pédikálószékre, akkor meg minek jövünk ide, ugye. A közepes 21, a hosszú 31 kilométer az ideális útvonalon számolva, előbbi 900, utóbbi 1500 méter szinttel. Az útvonal gyönyörű, a kihívás nagy, az ára 2700 forint. Az idén novemer 23-án lesz, vagyis még lehet nevezni. Én megyek.

predi.jpg

2. Teljesítménytúra

Kényes határterület, mert a túrázók általában nem szeretik a futókat. Nem csoda. Jönnek ezek a bunkók (mi), akik elvárják, hogy mindenki félre ugorjon, mert hát ők futnak. És ebben igazuk van a túrázóknak. Teljesítménytúrán el kell fogadni, hogy a futó csak vendég. Nem lehet tolakodni, lekiabálni a kirándulókat az útról, pofákat vágni, csettegni, fikázni a frissítést. Itt sosem az idő számít, hanem az élmény, hogy baromi szép helyen futhatunk, a szervezők pedig kedvesek és örömmel fogadnak mindenkit. Sosincs iso a frissítőpontokon, de például forralt bor simán lehet. A túrák ára nagyjából 500 és 1000 forint között szóródik, a tömegtúrák, mint a Kinizsi, nyilván drágábbak, a kicsik olcsóbbak, viszont utóbbiak sokkal meghittebbek, hangulatosabbak, olyan helyre is eljuthatunk, ahová amúgy sose mennénk. Érem nincs, oklevél és kitűző van, meleg kaja vagy igen, vagy nem.

3. Csömöri terepfutás

Igazából félterep versenye ez a Futapestnek, vagyis simán le lehet tudni betonos cipőben. December utolsó napjaiban van (az idén 29-én lesz), a leghosszabb táv 17 kilométer. Bár elsőre nem tűnik túl vonzónak - elvégre mi a tök vagy Csömörön -, kellemes kis futás komoly kihívások nélkül, 180 méter szintemelkedéssel. Legalább sporttal zárjuk az évet címszóval tökéletes választás. Érem nincs, de nem is ezért megyünk. A rajt és cél fűtött helyiségben van a sportpálya mellett, van két frissítő, a végén zsíros kenyér, keksz és tea. Ára tavaly előnevezéssel 1800 forint volt - az idei kiírás még nincs meg -, helyszínen 3000. A Futapest versenynaptárját érdemes átnézni, sok jó és olcsó versenyük van, sajnos a weblap elég ergya.

4. Bakony Félmaraton

Zirc és Csesznek között valójában a félmaratonnál rövidebb, 19,6 kilométeres verseny. A terep kemény, többször át kell kelni a Cuha-patakon (nincs híd), vagyis garantált a vizes cipő. Ha esőzés is volt, akkor a sár is. A pályában alig van szint, jól futható, az erdő gyönyörű, ez az a verseny, ahová mindenki vissza akar jönni, az is, aki amúgy nem szokott terepezni. A célban a kerámiából készült érem mellé aranygaluskát kapnak a befutók. Ára 3700 forint, ezen felül lehet kérni csomagszállítást és buszos szállítást is vissza Zircre. Rendszerint november elején van, de csak későn kerülnek ki a részletes infók, az idén 10-én volt.

csesznek.jpg

5. Zalaegerszegi szilveszteri futás

Több távon lehet indulni, akár maratonin is, ha épp ez kell nekünk december 31-én, de 10-et vagy 24-et is futhatunk. Bejárjuk Zeg tetjét és alját, ha szerencsénk van, a tévétoronynál lesz egy kis hó is. Szintes, leginkább aszfaltos futás, de annak azért kicsit technikás. Kár kihagyni, ha a környéken vagyunk, élünk, nagyon szép a város széli erdő és zöldövezet. A rajt és cél a tonacsarnokban van, vagyis van fűtés, van klotyó és némi eszemiszom is. Összefuthatunk Lubics Szilvivel is, csak mondom. Ára 3000-5000 forintig táv szerint előnevezve, helyszínen még drágább.

Non plus ultra a Zemplénben

Valamikor tavasszal döntöttem el, hogy a 45 kilométeres Panoráma Trailt lefutom. Három zempléni vár, 1500 méter szint és az októberi erdő. Mi kell még? Mondjuk nem ártott volna egy kis edzettség, de sajnos a szeptember nem úgy jött ki, ahogy gondoltam, két hetet egyáltalán nem tudtam futni munka és kórság miatt, így csak az augusztusra elért formámra támaszkodhattam. Ami azt jelentette, hogy valószínűleg bírni fogom, de nem lesz felhőtlen a mosolyom.

dsc_3261.JPG

A verseny Boldogkővárból indult reggel kilenckor. Gyönyörű napos idő volt, a faluban és a zugokban azonban még megült a köd, a ködből pedig felsejlett a falu templomának tornya. Mindenki fotózott, mindenhonnan áradt az izomlazító szúrós szaga. Sokan voltunk, de nem volt tömeg. Amikor elindultunk, néhány kilométeren át ment a libasorozás és tötymörgés, de aztán fél óra után sikerült beállni az utazósebességre. Persze nem siettünk sehova.

dsc_3274.JPG

A verseny során négy hegyet kellett megmászni, közte Regéc és Füzér várát. Az első szakasz meseszép volt, a kéken futva kerülgette az ösvény az Arka-patakot, majd felmásztunk Regéc várába. A váron keresztül kellett futni, ami enyhítette, sőt valójában el is tüntette a kellemetlen érzést, hogy csak azért kellett ide feljönni, hogy aztán ugyanazon az úton le is jöjjünk. Nagyjából 15 kilométernél kezdem érezni, hogy eléggé fáj a csípőm. Nem ért váratlanul, de reméltem, hogy csak később, lehetőség szerint 25 után jön csak elő, és a pálya nagy részét fájdalom nélkül tudom megtenni. Ez nem sikerült. Részben az én hibám, mert elhanyagoltam a gyakorlatokat, tessék-lássék nyújtogattam.

dsc_3290.JPG

Innen folyamatos küzdelem következett, 25 kilométerig nem voltam benne biztos, hogy végig tudom csinálni. A fájdalom hol alább hagyott, hol visszatért, de valahogy sikerült túltenni magam a mélyponton. Az igazán kellemetlen az volt, hogy nem voltam fáradt, egyáltalán nem fájtak az izmaim, mégis alig tudtam mozogni. A fölfelékben tudtam pihentetni a csípőm, mert ott nem lehetett futni (oké, én nem tudtam, meg ott körülöttem a többiek sem), lefelé pedig előbb-utóbb belerázódtam. Amikor tartósan kellett, lehetett futni, egy idő után bejáratódott az ízület, és szinte nem fájt, ám a belesétálós, belefutós módszer nem ment, csak lihegés és sziszegés volt normális mozgás helyett.

dsc_3296.JPG

Regéc után a kéket elhagyva a zöld jelzésen vezetett tovább az út föl a Bohó-hegyen át. Ez volt a legmagabb pont, itt már túl voltunk a szint felén, és csak kicsivel voltunk kijjebb a táv felénél. A mászás után kellemes hullámvasutazás jött, majd lefelé zúzás Telkibányáig. A patakmedres szakasszal ellentétben itt tágas, szellős erdő várt minket, vörös és narancssárga lombokkal. A langyos szél belekapott a fák koronájába, és szórta szét az aranyszínű leveleket. Ilyen lehetett Lórien, miután elhagyták a tündék.

dsc_3305.JPG

Telkibánya után már csak 15 kilométer volt hátra, ami már babatáv, leszámítva, hogy két hegyet is meg kellett mászni. A piroson vitt az út Hollóházáig, addig azonban a legnagyobb mászást még abszolválni kellett. Ezt a szakaszt nem akartam már megfutni, de a fölfelében elég jó tempót tudtam diktálni, így sorra tudtam előzni a megfáradt férfiakat - nőt egyet sem, sőt egy-kettő mellettem is eltrappolt, mintha csak most kezdték volna a futást. Amikor kibuktunk az erdőből, hirtelen elénk tárult Füzér vára, és egészen valószerűtlen volt, hogy oda fel kell, illetve hogy oda egyáltalán fel tudunk mászni.

dsc_3300.JPG

Hollóháza után egy hosszabb lefelé következett, ami kezdetben nagyon nem esett jól, de végül belemelegedtem annyira, hogy 5:40-es tempót tudtam futni az utolsó emelkedő előtt a bringaúton. Ez eléggé felspannolt. Itt már tudtam, hogy ez a verseny meglesz, és nem is annyira rossz idővel. Már csak három kilométer volt hátra, ám az végig mászás, sőt egyre keményebb, ahogy jön a vége, a vár kapuja. Mentem-mentem, szerencsére tüdővel és izommal is bírtam, csípőizület meg nem kellett a feladathoz. A végén az utolsó tíz métert lesprinteltem a szervezők nagy vigasságára. Az időm lehetett volna jobb is, ha nem fájok, de hát itt a végén már mindenkinek fájt minden.

img_4307.JPG

A rendezés tökéletes volt, a pálya gyönyörű és kellően változatos ahhoz, hogy szinte fel sem tűnt a 45 kilométer és a 6 óra 18 perc. Az érem nagyon szép, a csősál stílusos, a frissítőponton kedvesek és gyorsak voltak - egy helyen nem volt kóla, csak hogy legyen valami kritika -, a kiszolgálás gyors, a kaja ehető volt (finnyás vagyok). Pont annyi embert engedtek rá a terepre, amennyit ki tudtak szolgálni, és ezért az önmérsékletért külön gratuláció jár a gárdának.

5 tuti zene futáshoz +3 katasztrófa

Az idén a Wizz félmaratonon azt kívántam, érjem meg, hogy egyszer végre nem DJ Dominik (vagy az a másik nagyon híres, vigyorgós) fogja csapatni a 20 kilométeres táblánál. Mondjuk úgy, nem szertem a technózenét, a popot sem csak nagyon komoly csillagozással. Ez azt jelenti, hogy az úgynevezett futózenék jó része ki is esik. De ez persze nem jelent semmit. Meg egyébként is ahogyan bármi lehet sörnyitó, bármi lehet futózene - vagyis majdnem bármi.

1. Kispál és a Borz

A martoni felkészülésem a verseny alatt is Kispált hallgattam, ami remek döntés volt. Nem lehet elunni, mert a hanganyag sok órás, és hát eleve a Kispál nem egy unalmas zene. Nem voltam benne biztos, hogy ritmikailag rendben lesz-e, de igen, tökéletesen működik. Kicsit meggátolt ugyanakkor a tudatos tervezésben, hogy amikor megszólalt az Emese vagy az Etetés (vagy a Zsákmányállat vagy a vagy a vagy a), akkor nem tudtam leállni, inkább mentem tovább még egy körre.

2. Vad Fruttik

Inkább a korai munkásságukat szeretem, mondjuk a Darabokban albumig bezárólag. A jazz elemeket tartalmazó Egy éjszaka Bohémiában csak korlátozottan alkalmas futásra, de a Fénystopposok album ahogy van egy edzésterv lassabb és gyorsabb résztávokkal. Az Embergép nekem igazi őrjöngős rohanás, a végén már kell a vastüdő - főleg, ha fölfelé is van a szakaszban - a Béke presszó ahhoz képest népünnepély. Szeretem véletlenszerű elrendezésben hallgatni a három album dalait, akkor kevésbé kiszámítható a hatás. De az mindig üt, amikor reggel kelet felé menet megszólal a Szemben a nappal.

 

3. Quimby

Majdnem olyan jó, mint a Kispál. A szövegek nem annyira mélyek, de ez csak akkor tűnt fel, amikor már hetek óta duruzsolt hol Lovasi, hol Kiss Tibi a fülemben, és előbbi került ki győztesként. A Gellért-hegyre menet mindenesetre többször is megszívatott Líviusz, mert amikor elkezdi, hogy "Én már nem muzsikálok", akkor rendszerint a legmeredekebb fölfelében vagyok, és erre a dalra nem lehet slattyogni. Bár a dalok változatosak, lehet tartani a futás ritmusát hallgatásuk közben is, sőt.

4. Muse

Szigorúan a korai, max az első három, na jó, négy album. Még mielőtt az olimpián elénekelték azt a Queen-utánzat giga-megaslágert, a Muse kellemes kis indie-zenekar volt, merész megoldásokkal, keményebb riffekkel, egyedi hangzással. Jól lehet csapatni a legtöbb dalra, a lötyögős jajdeszeretlek tinglitangli alatt meg lehet inni egy kicsit. A Quimbyvel ellentétben Muse-t csak az albumon kitalált sorrendben szeretek hallgatni, szeretem, ahogy az egyik dal után egy egészen más hangulatú következik. A Time is running out vagy a Hysteria pedig igazi pulzuskontroll-gyilkos alkotás.

5. 21 Pilots

Az első slágerüket sikítva kapcsoltattam el G-vel, úgy hatott rám az a beach-zene (vagy mi), mint vámpírra a napsütés. Aztán a csoportban valaki bedobta a Trapdoor című dalt, mondván nagy kedvence. És én nem hittem el, hogy ezek ugyanazok. Nagyon szeretem ezt a fajta dallamos depressziót, és szerencsére inkább képviselik manapság ezt a stílust, mint a hawaii-dj-napszemüveg irányt. Még a rap-betéteket is hajlandó vagyok elnézni nekik, talán egyszer leszoknak róla. A dallamok egyszerűen viszik a lábamat és sokszor legszívesebben lallaláznék a város közepén.

Persze nem mindennel jártam ennyire jól. Vannak zenék, amelyeket nagyon szerettem volna futva hallgatni - egyszerűen ekkor van a legtöbb időm és esélyem nyugiban zenét hallgatni. De egyszerűen nem ment, sőt egészen katasztrofálisan nem ment.

1. Sigur Ros

Nekem nagyon bejön ez a kísérletezős misztikus, ki tudja, miről szóló akármi, amit ezek az izlandi srácok csinálnak. Elképzeltem, milyen fasza lesz jól belefeledkezni és csak menni-menni, miközben ennyire jó zene szól a fülemben. Hát annyira nem jött be, hogy tíz perc alatt ki kellett kapcsolnom. Sigur Rost egyszerűen nem lehet úgy hallgatni, hogy közben mozogsz. Ahhoz ülni kell. Ennyi. Ki lehet próbálni, de úgyis leülsz.

2. Tool

Talán tíz perccel tovább bírtam, de csak azért, mert az Undertow albumon van pár dal, amire majdnem lehet futni. De csak majdnem. A Tool egyszerűen alkalmatlan arra, hogy ütemesen csináljunk rá valamit. Azt gondolnánk, gitárzene, meg ilyenek, és akkor már megy rá a csapatás, de ez egyáltalán nem így van, annyira változatos a ritmika, annyira magával ragadó és gondolkodásra késztető majdnem az összes dal, hogy nem lehet csak úgy hallgatgatni. Egyszer bútort szereltem Tool alatt, és igazából az sem volt egyszerű, mert ugyan ki tud az Ikea rajzaira figyelni, miközben megy a The Pot? 

 

3. Pink Floyd

Talán nem kell ezt hosszan elemezni. Jó, a We don't need no education még megoldható vagy a Welcome to the machine még egész alkalmas futásra, de aztán itt nagyjából vége is van. A ritmusváltások folyamatos megtorpanásra késztetnek, egyszerűen muszáj megállni, és odacsapni a levegőbe, de akkor meg ismét nem futunk. Nem hiszem, hogy lenne akár egyetlen olyan albumuk, amely alkalmas lenne futózenének.

A kilencedik helyezett nyomorúsága

Ez a poszt valójában nem a futásról fog szólni. 

Van értelme feltenni azt a kérdést, hogy kinek a legrosszabb egy futóversenyen? Nincs. De mint írtam, ez a bejegyzés nem a futásról szól. Tehát akkor: vajon kinek lehet a legrosszabb? A másodiknak, mert majdnem összejött? A negyediknek, mert az majdnem dobogó? Az utolsónak, mert utolsónak is kell lenni, de bassza meg, miért megint én vagyok az? Aki feladni kényszerült, mert nem jött össze? Vagy a sokaságnak, akik esélytelenek bármire?

Egyiknek sem.

A sokaságot egyáltalán nem érdekli, hogy milyen sorszám van a neve mellett, csak a maga kedvéért fut, a maga teljesítményéhez méri magát. Ha a legjobbját futja, örül, ha legrosszabbját, kesereg, de azért összeomlani nem fog. Hiszen ez csak egy játék. Az utolsó néha majdnem akkora tapsot kap, mint az első, ez azért elég nagy endorfinbomba bármilyen verseny finisében, és mindig ott a remény, hogy csak egy valakit kellene megelőzni. Aki feladja, az tudja, hogy legközelebb sokkal jobb lesz, csak most épp nem jött össze.

Persze ebben a társaságban valójában értelmetlen feltenni azt a kérdést, hogy rossz-e vagy sem. Hiszen jó. Összességében jó. Azért futunk, mert jó.

Más a helyzet persze azokkal, akik nem kedvtelésből futnak. A negyedik helyezettnek nem mondhatjuk, hogy a részvétel a fontos. Ő nem azért jött. Ahogy a második és a harmadik sem. Nekik nem az számít, hogy hányan vannak mögöttük, hanem hogy hányan futottak be előttük. És ott mindig nagyobb a létszám, mint kellene. Van-e ennél rosszabb? Annál, hogy majdnem odaértél? Hogy csak egy kis erőfeszítésen múlt?

Van.

A második, negyedik számára ott a kézzel fogható bizonyosság, hogy van értelme. Van értelme, hiszen a siker karnyújtásnyira van, felmérhető és elérhető. Csak dolgozni kell, és összejön. Ha nem jön össze, akkor is dokumentálva lesz lesz a teljesítmény, és évek múltával őt is úgy emlegetik majd, mint a legjobbak egyikét. Ha úgy tetszik, a megélhetéshez elég ennyi. De ennyi kell.

És mi a helyzet a kilencedikkel? Semmi. A kilencedik már nem tényező. Nem számít. Mert nem elég jó. Túl sokan vannak előtte, hogy számítson. A nevét nem jegyzik fel, a véleményét nem kérdezik. Mert nem érdekel senkit. Kit érdekel egy kilencedik? A kilencedik nem elég jó, hogy topligás legyen, és ezt ő maga is tudja. Tisztában van vele, hogy soha nem lesz dobogós. Mert egyszerűen nem tud annyit.

De azt is tudja, hogy sokkal jobb, mint az átlag. Ezért nem tud lemondani arról, hogy ott legyen. Ám minden egyes alkalommal azzal kell szembesülnie, hogy voltaképpen feleslegesen van ott, nem tartozik oda. Ez az örök kínlódás jellemzi a kilencediket. Megtehetné, hogy átlagosnak mondja magát, hiszen bizonyosan elismerést aratna minden amatőr megmérettetésen, az iskolában a szülők között ő lenne a nagy sportember. De ő maga is tudná, hogy amit csinál, az valójában nem teljesítmény. Úgyhogy az ezzel járó elismerés sem több annál, mint amikor megköszönik a buszon, hogy átadta a helyét.

Ez nem túl inspiráló, ha az életünkről van szó. Ezért a kilencedik nem akar átlagos lenni. Egyébként is mindig ott van egy halvány remény, hogy mi van, akkor, ha mégis... és ahogy a szerencsejátékfüggő sem tudja abbahagyni, mert mi van, ha épp most fordul meg a szerencse, úgy a kilencedik sem tud szabadulni a gonolattól, hogy hátha legközelebb jobb lesz. De milyen szerepet tölt be mindeközben mások szemében? Ő az, akihez viszonyítanak.  Aki felett vannak a bajnokok és aki alatt van a tömeg. Vagyis ő a nulla. Ez jutott neki.

Milyen fejlesztésnek örülnének a futók Budapesten?

Hamarosan gőzerőre kapcsol az önkormányzati kampány, hegyekben állnak majd a beígért fejlesztések, küztük ezer kilométer kerékpárút és nyolcvan hektár őserdő telepítése. És persze nem csak Budapesten. De milyen beruházás, fejlesztés lenne igazán kívánatos? Mondjuk egy futónak. NEM politikai tartalmú bejegyzés!

A bringa mellett Magyarországon a futás a legnépszerűbb sport. A kerékpáros közlekedéshez elengedhetetlen az infrastruktúra fejlesztése, nemcsak a városban, hanem a települések közötti szakaszokon is. Viszonylag könnyű belátni, hogy az a keskeny kis aszfaltcsík nagyon sokat számít, ha hosszabb túrára mennénk - főleg ha gyereket is vinnénk - és a városi bringás közlekedést is biztonságosabbá, könnyebbé teszi. A kerékpárutakat főként a városon kívül a futók is használják, ami kulturált viselkedés mellett (nem az út középen kocorászol full hangerőre állított fülessel, hogy le se lehessen csingelni) nem okoz konfliktusokat.

De ezen túlmenően a futóknak más beruházással is lehetne segíteni. Az utóbbi években nagyon nagy divat lett rekortán pályákat építeni, ami egyrészt nagyon jó, mert a kezdő futók kellemes talajon tudják elkezdeni az edzést. Másrészt a jellemzően néhány száz méter hosszú rekortán pályák nem jelentenek alternatívát a hosszabb távokra. Persze lehet körözni, de én például nem lennék túl jó metróvezető, mert két kör után már halálosan unom a kerengést. Arról nem beszélve, hogy rendszeresen körözgetni csak nagyon kevesek tudnak.

Adva vannak tehát ezek a remek kis pályák - nyilván nem két fillér felépíteni és karbantartani -, de a Margisztigeti ötkilométeres kört leszámítva én nem szoktam tömegeket látni rajta, inkább gyerekek szórakoznak, mert ezeken a pályákon lehet csapatni a kis biciklikkel. Szóval nem tudom, kinek építik ezeket, de a futók jelentős része biztos nem használja, mert egyszerűen túl rövid.

Nem, nem kellenek húsz kilométeres rekortán pályák. Van ennél sokkal fontosabb dolog is. A klotyó és az ivókút. Ez a kettő lenne a legnagyobb segítség minden olyan futónak, aki öt-tíz kilométernél többet szokott futni. Ma kifutottam Budafokig, és a vasútállomástól nem messze betértem egy újonnan épített játszótérre. Mert van ivókút - és vécé is, de az most nem kellett. Egy hosszabb menetnél legalább egy liter vizet iszom, és nem akarok teveként ennyit cipelni magammal. A kis kulacsaimat viszont nem nagyon tudom tölteni. Néha komoly dilemma, hogy hogy oldjam meg a vízpótlást. (A kép illusztráció, nem Magyarországon készült.)

kut.jpg

Az lenne az igazán nagy hozzájárulás és támogatás a futók számára, ha tök egyszerű ivókutatkat telepítenének a népszerű útvonalak mentén. Nem kell kilométerenként, de értelmezhető távonként. A vécé a másik, talán ezt nem kell részletezni. Az erdőben megoldjuk, de a városban nem szívesen állok neki bokrozni. Márpedig sokszor nincs már választás. És ez elég gáz. Pár éve Isztambulban felfedeztünk egy turisták által nem nagyon ismert parkot, ahol több futóútvonal is található, és van vizesblokk. Ott már elektronikus jegyrendszer van, úgynevezett Isztambul kártyával lehet utazni, és ezzel a kártyával be lehet menni a parkban telepített budiba is - egy buszjegy az ára. 

Ennél jobb megoldást nem láttam máshol sem. Az ivókút egyszerűbb, abból több is elférne a városban. A klotyó meg természetesen ne legyen ingyen, működjön érmével vagy bankkártyával, és kamerázzák be a környékét, hogy ne lehessen tönkretenni. És hát persze jön a hol kérdése. A legtöbb futóalkalmazás gyűjti a népszerű útvonalakat, vagyis azokat a szakaszokat, ahol sokan futnak. Ezen adatok felhasználásával ki lehet ókumlálni, hogy hová lehetne és hova kellene vizesblokkokat telepíteni. Városliget, Gellért-hegy, Tabán, Infopark. Nem kell szuperszonikus pálya, nem kell öltöző, nem kell értékmegörző sem. Csak budi és víz.

Miért jó egyedül futni?

Eleinte G-vel együtt futottunk, de aztán lassan rájöttünk, hogy mindkettőnknek jobb, ha különválunk. A legtöbbször teljesen más időpontban megyünk, de ha együtt is indulunk el, például a Normafára edzeni, hamar elhagyjuk egymást. Ennek egyrészt praktikus oka van: más a ritmusunk, így mindketten tudunk menni a magunk tempójában, a végén meg megvárjuk egymást. Másrészt szeretek egyedül futni, így nem is szervezek csapatos futásokat, és nem nagyon csapódom senkihez.

De mi is jó ebben? Alapesetben is szeretek néha egyedül lenni, és nem folyton pofázni. Ez meglepő lehet, mert társaságban sokat jár a szám, mindenről van véleményem, amit okvetlenül el is kell mondanom. Viszont vannak helyzetek, amikor nem szeretek beszélni. Futás közben szeretek a futásra figyelni. Vagy nézelődni. Vagy követni a tervezett útvonalat. Vagy egyszerűen csak monologizálni. Elég ritkán adatik meg, hogy egy-két órán át szabadon csaponghatnak a gondolataim, és szeretem ezeket a helyezteket kihasználni. 

Épp ezért vágtam bele szívesen a szülinapi kihívásomba, amikor is 39 kilométert terveztem futni Karmacs és Zalaegerszeg között (a strandra a szülinaposok 10 forintért bemehetnek, mi meg épp Hévízen voltunk, így adta magát, hogy futva menjek a strandra). Végül nem jött össze csak 35 kilométer, mert elkezdtem szédelegni a napon, és sehol se volt egy nyomós kút, hogy lehűtsem a fejem, úgyhogy inkább odahívtam G-t és beültem a kocsiba kicsivel a cél előtt. Na mindegy, nem ez a lényeg.

Egyedül futni hosszút felszabadító. Teljesen más, mint a szokásos 8-10 kilométeres edzések. Ha hosszúra indulok, sokszor egyedül is megyek az indulási ponthoz, ami már felkészülést jelent a futáshoz, ilyenkor már nem beszélgetek, nem zsizsegek. Elindulni mindig izgalmas, hiszen nagyjából tudom, hogy milyen környezet vár rám, hol lesznek kilátópontok, pihenők, kutak, erdők. Erdőben futni sokkal kellemesebb, felszabadítóbb élmény -  kutatások szerint a fák látványa egyébként is jó szorongás ellen, hát még az erdő a maga szagaival és hangjaival.

_20190823_202037.JPG

Az erdőben sosem vagy magányos, ha egyedül vagy. Ezt az élményt egyszerűen sokkal jobb egyedül megélni, semmint pofázni és csacsogni mindenféle hülyeségről. Szívesen beszélgetek hülyeségekről, de futás után egy kocsma kertjében egy sör vagy fröccs mellett. Vagy mittudomén. De nem az erdőben. Kellemetlen is kicsit, ha valakivel futok, akkor feltétlenül beszélni kellene, de nekem ehhez nincs kedvem, ott és akkor nincs mondanivalóm. Versenyeken is alig várom, hogy szétszakadjon a mezőny, és végre magam legyek.

Persze nem csak arról szól az egyedül futás, hogy szaladgálok, mint tündék a Gyűrűk Urában selyemfüvön dalolászva. Néha káromkodom, néha ordítok, sőt bőgni is szoktam - leginkább akkor, ha hatcentis pókok között kell dzsungelharcot vívnom, vagy ha jeges hegyoldalban kell egyensúlyoznom kilométereken át. Ez része a dolgoknak. Ez a para javarészt meglenne társasággal is - jó nem ennyire harsányan.

Egyedül mindent fokozott intenzitással ér meg az ember, és nekem a kellemetlen oldal egyszerűen nem olyan rossz, mint amennyire felemelő a jó oldala. Egyedül felállni a csúcsra, egyedül körülnézni a kilátóponton, egyedül célba érni sokkal nagyobb erőt ad, sokkal inkább fejbe ver, mint amennyire nehéz egyedül átlendülni a holtponton, egyedül átvergődni a susnyáson vagy egyedül helyre rakni magam egy kisebb elkavarás után.

vadallo.jpg

Az is igaz, hogy az egyedül futáshoz elég jól kell ismerni magunkat. Az nem jó, ha kinn a terepen szembesülünk a félelmeinkkel, ha beparázunk egy kis eltévedéstől vagy rettegünk a vaddisznóktól. Én nem félek jobban az erdőben, mint késő este a belvárosban, sőt egy éjszakai pesti aluljárót sokkal hamarabb elkerülök, mint bármilyen erdőt.  

Kipróbálnád a tájfutást? Gyere most!

A tájfutást elkezdeni felnőtt korban outsiderként elég nehéz, teljesen ismeretlenül pedig szinte lehetetlen. Kell legalább egy ismerős, aki mutat egy-két térképet, elmagyarázza, mi micsoda, ajánl neked megfelelő versenyeket, megígéri, hogy minden körülmények között kimenekít az erdőből (nem fog, majd kitalálsz), és kell a nagyon nagyon nagy elhatározás, hogy te (én) mostantól éveken át stabilan szívatni fogod magad hobbi és szabadiősport címén.

Mert a tájékozódás iszonyú nehéz - Pesten járva még ma sem mindig tudom, melyik irányban van a Duna -, ha nem gyerekkorban kezdi valaki a térképezést, akkor soha nem lesz igazán profi, legfeljebb eljut arra szintre, hogy már nem téved el és az ellenőrző pontokat is komolyabb küzdelmek nélkül megtalálja - vagy nem. A terepviszonyokat könnyebb megszokni, ráadásul bárminemű terepfutás a későbbiekben bébikönnyű lesz, hiszen ott mindig van út, úton futni meg a tehén is tud. 

A legjobb belépő ehhez a sporthoz valamilyen parkverseny vagy városi sprint. A terep barátságos, a tájékozódás könnyebb és nem kell az eltévedéstől vagy vaddisznóktól félni. Természetesen egy városi verseny is lehet nagyon technikás, például a Budai vár vagy a Gellért-hegy, de ezek kivételek, a sprintek általában könnyen megfejthető feladványok. Ilyen egy tipikus parkverseny térképe a Feneketlen-tónál (ez épp hibás, mert hiányzik a cél, de a lényeg rajta van).

_20190812_104116.JPG

A parkverseny kipróbálására most, a 20-i hétvégén kiváló alkalom is kínálkozik, egészen különleges és érdekes helyszínen. Az egyik legnagyobb tájfutó rendezvény itthon a Hungária Kupa, ami egy ötnapos verseny, jellemzően augusztus 20-a környékén. Minden évben más egyesület rendezi más helyszínen, nem nagyon lehet tehát elunni. Az idén Mórahalom lesz a központ, ahol egyébként éjszakai városi verseny is lesz, de a főbb futamok természetesen az erdőben (pusztában) lesznek. A normál futamok mellett mindig van egy sprint, ez most Ópusztaszeren lesz. 

A sprint távok nem hosszúak, két-három kilométert kell csak megtenni a jurták és honfoglalás korát idéző tereptágyak között a pontok után kajtatva, vagyis akár sétálva is be lehet érni sötétedés előtt. Ha valakit csak ez a futam érdekel, nevezhet csak erre, akár a helyszínen is, nem kell mindenáron a teljes, ötnapos versenyt végigcsinálnia. Ez a helyszín azért is különleges, mert egy igazán egyedi és mókás kiegészítő futást is ki lehet próbálni majd.

Ez pedig a labirintus. Igen, ez pont az, aminek hangzik. Adott egy labirintus, benne pontokkal, amelyeket meghatározott sorrendben kell megfogni - a lehető leggyorsabban. Általában ez úgy szokott kinézni, hogy szalagokkal van kiejelezve a labirintus maga - mint a reptéren a szalagos kordonozás a biztonsági ellenőrzésnél, kívülről meg lehet kacagjogni azon, hogy ki mit szerencsétlenkedik. Itt egy tipikus labirintustérkép.

_20190812_104150.JPG

Ez most egy kicsit más lesz, mert a Csillagösvény Labirintus lesz a helyszín, ami egy igazi, élősövény alkotta labirintus. Szóval nem lesz meg az a könnyebbség, mint a szalagnál, hogy oldalra nézve így-úgy be tudjuk tájolni magunkat. Kőkemény szívás lesz, gondolom, elég sűrűn szállnak majd a bémegek a szélben, én legalábbis gondoskodni fogok a jókedvről, valószínűleg elátkozom százszor Pusztaszert. A labirintusban a leghosszabb pálya két kilométer hosszú (ez az ideális útvonalat jelenti), a legrövidebb egy kilométer, szóval fizikailag nem megerőltető. 

Ugyanitt ki lehet majd próbálni a tájfutó GPS-t vizuális támogatás nélkül párkapcsolatépítő jelleggel. Ez a MobilO, vagyis a molbilos tájfutás, amikor is az egyik embernél van a térkép, a másik pedig fut és keresi a pontokat. A futó az instrukciókat telefonon kapja a térképes társtól, aki a célban ülve navigál. Az alábbi párbeszéd teljesen tipikus egy MobiO-n főleg köztem és G között:

-Jó, akkor most menj az út végéig és fordulj balra.

-Oké (lih-lih-lih). Nincs balra út.

-De.

-De nincs, csezdmeg!

-Akkor mi van ott?

-Semmi.

-Azon túl?

-Bokor. Meg egy bódé baloldalon.

-Aha, várj (...) előtted van a bódé, nem?

-Nem, mondom, hogy balra.

-Jó, balra, de inkább előtted, nem?

-Akkor előttem, leszarom. Merre menjek?

-Kerüld meg a bódét balról, aztán egyenesen tovább, ott egy nagy dzsindzsa a kerítés sarkánál. Megvan? Ott a pont.

- (lih-lih-lih) Megvan a rohadék.

Ha valaki kedvet érez, hogy kipróbálja ezt a versenyt, csak egy tájolóra lesz szüksége - bozótruha, lábszárvédő nem kell, csak kinn az erdőben. Olcsó tájolót lehet kapni a kék-fehér sportáruházláncnál, első körben annál nem is kell jobb. A pontoknál egy csipet (dugóka) kell odaérinteni az ellenőrző dobozhoz, a csipet a futás végén kiolvassák, így lesz meg az eredmény. Ilyet lehet bérelni minden versenyen. Gyertek, mert az jó lesz nektek.

Az Etnán futni és nem meghalni

Kell egy kamásli. Eddig is sejtettem, hogy kellene, de most már biztos is, mert ide legalább még egyszer visszajövünk, és ki tudja, hány hasonló futást tervezünk még. Kilencedik alkalommal rendezték meg az Etna Trailt, ami egy háromnapos verseny négy távval és az idén a füstölgő és lávát köpködő Etnával.

etnaindulas.jpg

Mi a 24 kilométeres távot választottuk (mellette volt még 94, 52 és 12 kilométeres is, a leghosszabbat egyébiránt egy magyar futó, Bartha Bálint nyerte), a verseny az 1500 méter magasan lévő síközpontból indult, majd felkacskaringózott egészen 2200 méterig, majd ismét visszatért a síközpontba. Összesen 1100 méter szintet vettünk fel.

Az első hat kilométer egyfajta bemelegítés (vagy beetetés) volt, kellemes dimbeken-dombokon vezetett az ösvény a hűvös fenyvesben. A tisztásokon sarjadozó pajzsika és valamiféle bíborszínű virág jelezte, hogy ez alapvetően zord vidék, nem a klasszik mediterrán táj. Nem is volt nagyon meleg, épp húsz fokban indultunk. Az első frissítő után aztán elkezdődött az igazi verseny.etnapajzsika.jpg

Még mindig az erdőben haladtunk, de már fölfelé. Néhol volt pihentető sík rész a pályában, de azért nagyjából 12 kilométerig keményen emelkedett. Még mindig jobbára erdős tájon haladtunk, de ahol megritkultak a fák, már fekete kövek uralták a vidéket. Az első igazi erőpróba a 12 kilométernél elhelyezett frissítő előtti néhány száz méteres szakasz volt, amikor szinte négykézláb, de legalábbis fától-fáig lehetett haladni fölfelé. Egy lánnyal másztunk egymás mögött, néha meg-megállva lihegni, mint a nagymamák, akik hónuk alatt cipelik a dinnyét a hetedikre, mert rossz a lift.

etnafak.jpg

Fontos tényező, hogy itt még volt ösvény. Aztán ez a fákkal, erdővel együtt lassan-lassan eltünedezett. A szélvédettebb horpadásokban kisebb csoportokba verődbe még dacoltak a heggyel a fák, de az uralkodó szín itt már a szürke és a fekete volt. Amerre a szem ellátott kisebb-nagyobb buckák, dombok követték egymást, a legtöbbnek vékony ösvény vezetett a gerincén. Fantasztikus élmény volt itt futni, annyira, hogy le is tértem a pályáról, nem néztem a szalagozást, csak követtem egy fickót, akiről kiderült, hogy csak egy túrázó. Száz métert tettem csak meg, mikor gyanús lett, hogy nincs szalag, szétnéztem egy kicsi dombon, és fordultam is vissza.

etnalanka.jpg

Nem tartott sokáig ez az idilli állapot, mert 13 kilométernél elkezdődött az igazi kemény menet fölfelé. Itt már nem voltak utak, vagy csak nagyon nagy jóindulattal lehetett a köves, sziklás akármit ösvénynek nevezni, cserébe pergő kavics, térdig érő sziklatorlaszok és kézzel-lábbal közlekedés annál inkább. Még indulás előtt megnéztem a szintmetszetet, amely szerint 15,5 kilométernél volt a pálya legmagasabb pontja, onnan már csak lefelé kell csorogni. Csak odáig kell felérni.

etnafak_1.jpg

Ezt mantráztam, miközben küzdöttem fölfele a sziklákon olyan lassan, hogy az órám helyenként nem is tudta mérni. Még így is meg kellett néha állnom levegőért kapkodni. Nagyjából 2000 méteren lehettem, nem mondanám egyértelműen, hogy légszomjam volt, de valószínűleg itt már érezhetően kevesebb volt az oxigén. Utólag megnéztem a pulzusom, egyszer sem ment 180 fölé, márpedig bőven 180 felett sem szoktam érezni ilyen ólmos fáradtságot, vagyis egyszerűen a levegő fogyott el.

A mászás végén már nem volt növényzet, csak szürke és fekete kőtömbök és kavicsok, mellettünk hatalmas kaldera, azon túl pedig a központi kráter. Előző nap köpködött, folyt a hegy oldalán a láva, tátott szájjal néztük az autópályán haladva, a versenyen azonban csak füstölgött. Néha olyan hangokat hallottam, mint mikor egy billencsről ömlik le a terméskő rakomány, de be kellett látnom, nincs az a billencs, ami ide feljön. Szóval ez csak az Etna lehet. Ott dübörgött a kaldera túloldalán.

etnakrater.jpg

Gondoltam, túl vagyok a nehezén, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. A lefele menetel azt jelentette, hogy a hegyoldalban bokáig érő kavicsban kellett oldalazni, majd amikor már azt hittem, belehülyülök, ugyanezen a terepen jött a hullámvasutazás. Nem voltak nagy emelkedők vagy mély völgyek, de a terepviszonyok rendkívül megnehezítették a haladást. A látvány ugyanakkor csodálatos volt: pamacsokban nőttek öt centi magas szúrós bokrok és valami kamillára emlékeztető sárga virág, élénk kontrasztot képezve a fekete kavicsrengeteggel. A bokrokban milliónyi szöcske izgett-mozgott, egy szélvédett horpadásban hallani is lehetett folytonos zizegésüket.

etnaviragok.jpg

A lejtőkön könnyű volt csapatni, csak bele kellett engedni a lábam a kavicsba, fölfelé ugyanakkor a cipőmbe ömlő kavics szúrni kezdett – visszautalnék a bejegyzés első mondatára, ilyen terepre kell a kamásli. Kétszer kellett megállnom kiönteni a kavicsot a cipőmből. Húsz kilométerre volt meghirdetve a harmadik frissítő, gondoltam, addig kell kibírni, hiszen az már biztosan út mellett lesz. Ez egyrészt így volt, másrészt az az út annyiban volt csak jobb, hogy a kicsi helyett bazinagy kavicsokkal volt tele.

osveny_1.jpg

Az utolsó részen úgy voltam vele, hogy már csak négy kilométer, innen már becsorog a híg fos is (nagyjából ilyen friss voltam), amikor megláttam egy kanyar után, hogy kis alakok küzdik magukat fölfelé egy sípályán. Ez minden bizonnyal a szervezőség szlusszpoénja volt, hát annyira nem értékelte ott senki. A befutó előtt még egy utolsó szinte négykézlábas mászás nyomta ki belőlem az utolsó energianyalábokat, de onnan már tényleg csak pár száz méter volt hátra.

etnacel.jpg

Az órám szerint 22 kilométer volt a pálya, és a kiadott itiner szerint is, de spongya rá, ez egy 24 kilométeres verseny volt. Eredetileg három órás menetidőt számoltam, de nem vettem figyelembe az alábbi aprócska tényezőket: nincs út és nincs levegő a pálya jelentős részén. Így végül négy óra 17 perc lett. Olyan fekete volt a lábam, mintha szenet bányásztam volna, a hátamon fürdővízzé melegedett zsákos vízzel lezuhanyoztam a legretkesebb testrészeimet, felvettem a szandit, a rózsaszín ruhát és felfaltam a jól megérdemelt pastámat egy tonna parmezánnal fűszerezve.

Etűdök szerencsétlekedésre és sportórára

Igen, felültem én is a vonatra, megvan az első futóórám. Rögtön a mindent tud kategóriába csaptam, kihagyva  a "következő tudja majd ezt is" köröket. A navigációt és a térképkövetést nem fogom használni, mert egyrészt nem bízom a navigációban, másrészt nem látom a térképet még a telefonon se normálisan, nemhogy egy 4X4-es korongon. Meg ezen a vonalon nem is tud mindent a cucc. (Nem, nem szponzorált tartalom, sajnos nem ajándékba kaptam a cégtől, hanem vásároltam.)

Az egész órásdi nagyjábój az alábbi ütemezéssel ment végbe - kábé fél év alatt. Á, nem kell nekem óra, van csúcsmobilom, nem költök még egy luxikütyüre... A telefont nem ügy vinni, csak öv kell... De jó lenne néha nem szarakodni ezzel az övvel... Mindegy, nem kell óra, biztos drága... Na, mennyibe is kerülnek az olcsó órák? Hát, ja, egy 20-30-as tételt még ki is fizetnék érte... Mit is tudnak ezek? Hát sokat azért nem, pedig a GPS az azért tutira kell... Na, máris megérkeztünk a 40 ezres tartományba... Meg azért ha nem viszek telefont, akkor zene is kéne... Jaj, anyám, Vivoactive 3 Music a kis neve neki!!! Hol is járunk forintilag? Hopsz, 90 ezer. Még jó, hogy nyáron van a szülinapom. Így lett meg Garminka. 

A legnagyobb parám az volt, hogy túl nagy lesz a kezemre, ki fog lógni - kábé gyerekméretű a csuklóm. Nos, pont jó, a 4,5 centi széles csuklómra ippeg passzol az óra, és szerencsére végig lyukas a szíj, úgyhogy a szorosra húzással sincs gond. 

garminka2.jpg

Alapból nem olvasok el semmiféle útmutatót semmilyen kütyühöz, mert akkor jó a gép, ha rizsa nélkül is lehet kezelni. Ez eddig bejött telefonnal, tévével, mindennel. Az órával csak félig. Az órán egyetlen gomb van, ahol a régi őskövületeket fel kell húzni. Ezt leszámítva a képernyőt lehet érintőnyomkodni. Pillanatok alatt mindent beállítottam, mire a villamossal hazaértem, letöltöttem az appot, kapcsolódtam, azonnal fellángolt a szerelem, a gép okos, kezelése logikus, a csuklón mérő szenzor rögtön hevesebb szívverést rögzített, hát mi kell még a harmonikus kapcsolathoz?

Azért nem árt megismerni egymást. Ki akartam próbálni az edzésrögzítést. De nem ment. Nyomkodtam, mint az idióta a képernyő menüjeit, már mindent tudtam, csak épp a futásmérést nem tudtam elindítani. Nem lehet ez ennyire bonyolult! Nem is az. Csak annyira hozzászoktam az érintőképernyőhöz, hogy mindenáron ott akartam megoldani a problémát. Aztán kaptam segítségül egy videót, és a gordiuszi csomó egyszerre atomjaira hullott. A kerek kis fizikai gombot nyomva lehet edzést indítani, a beállításokra van az érintőképernyő.

Baszki, szőkenő, pedig korábban is nyomkodtam, de nem történt semmi. Nem tudom, hogy lehettem ennyire balfék, de vagy túl erősen nyomtam, vagy túl sehogy, nem reagált a kis rohadék. Mindegy. Volt negyven éve egy kabarétréfa, amikor Lorán Lenke hűtője elromlik, és hiába kérdi a szerelőket, semmit sem tudnak mondani, már mindenki az idegösszeomlás szélén áll. Majd LL pár centit elhúzza a faltól a hűtőt. És az beindul. Hát kábé így éreztem magam.

Az óra mobilappon és számítógépes szoftveren keresztül kommunikál a telefonnal és a laptoppal - előbbi a Connect, utóbbi a Garmin Express. Ezeken keresztül lehet megnézni a napi teljesítményt, edzést, a rögzített útvonalat és ezernyi dolgot. Lehet ezerféle edzésterv közül választani vagy sajátot gyártani és átküldeni az órára, így csak követni kell az utasításokat. Azóta megvolt a teszt, működik, szép és okos természetesen, azt is be lehet állítani, hogy edzés közben milyen adatok legyenek láthatók - vagy a térkép, ugye.

Saját tárhelyre lehet feltenni zenét - nem lehet csak úgy áthúzni, csak a kezelőprogramon keresztül. Spotify fiókkal is össze lehet kötni az órát, ehhez a Connet IQ-ról kell letölteni a szükséges szoftvert - van itt egyébként térkép és mindenféle adatmező, elemző cucc, csicsa, játék és szirszar rogyásig.

garminka.jpg

Térképalkalmazás - egyelőre alapbeállításként a Central Park. Ezt én az íróasztal mellett sem látom, nemhogy futás közben, de ha valaki igényli, ilyet tud.

Szempont volt a választásnál, hogy össze lehessen kapcsolni a Runkeeper fiókommal, mert nem akartam öt év edzésadatait kidobni a szemétbe - ezért eleve a kompatibilis Fitbit, Garmin és Polar órák jöttek számításba. Az összekapcsolás pillanatok alatt meglett, a Runkeepernél kellett beikszelni egy fület és szevasz, az órás edzés automatikusan megjelent az alkalmazásban is, ez több mint csodás.

Gondoltam, egy füst alatt átviszem az edzéseket a Garmin fiókba is, legyen minden egy helyen. Próbaképp másfél év adatát exportáltam. Ez annyira jól sikerült, hogy az exportált adatokat a Runkeeper azonnal vissza is másolta magához, így sikerült kábé száz edzést duplikálni. Ezeket viszont csak egyesével lehettt kitörölni, egyenként öt kattintással. Kár, hogy azt nem tudom megnézni, mennyi extra kalóriát égettem el a felesleges törölgetéssel.

Már most látom, hogy szeretni fogjuk egymást ezzel a kis eszközzel, mert az egész felépítése annyira logikus, annyira kezes kis cucc, hogy menet közben is könnyen lehet állítgani és nyomkodni. Remélhetőleg nem fogom se elhagyni, se összetörni, így évekig remek kis futótársak leszünk. Az órához persze blútótos füles is kellett, de ez egy másik történet, amelynek elmesélésére egy más alkalommal kerül majd sor.

süti beállítások módosítása