Gyanakodva nyomtam az oké gombra, amikor neveztem a BUMM Sport félmaratonjára. Ilyen hülye nevet még sosem hallottam (Barátom Ugyan Mozdulj Már - így, vessző nélkül), és nem nagyon tudtam eldönteni, hogy ennyire amatőr az egész sztori vagy csak valami mókásat szerettek volna, majd lett belőle valami "mókás". Az útvonal ugyanakkor nagyon tetszett, Normafa, János-hegy, dombozás, hegymászás végig erdei úton. Szóval neveztem.

És egyáltalán nem bántam meg. A szervezés egészen profi volt, kezdve a szalagozástól, a frissítőpontokon át az egész rendezvény levezényléséig. Voltam már pár amatőr versenyen, így alapból arra számítottam, hogy ez is olyan szervezésű lesz, ehhez képest minden a seggünk alá volt rakva. Alapvetően persze semmi baj az amatőr versenyekkel, sőt kifejezetten szeretem őket, csak tudni kell, mire lehet számítani.

Például szegényes az infrastruktúra. A versenyközpontban nincs öltöző, angol vécé, büfé, masszázs, anyámkínja. Csak egy sátor a staffnak, egy célkapu és két hangfal. Az útvonal vagy ki van szalagozva rendesen vagy nem. Ha nem, akkor vagy elkavarsz vagy nem. Engem ez annyira nem szokott zavarni, mert táfjutok. Ez nem azt jelenti, hogy becsukott szemmel is mindent tudok és célra tartok, mint egy vadászgép. Hanem azt, hogy nem állok neki parázni, ha elkolbászolok. És ha van mellékelt térkép, akkor nem is nagyon kavarok el. (Majd lesz szó valamikor az első erdei kalandjaimról is, amikor egy három kilométeres pályát sikerült másfél óra alatt abszolválnom, közte heveny káromkodással és ordítva bőgéssel.)

Szóval ha felkészülünk mindenre, és belelazulunk, akkor a kicsi, amatőr versenyek igazán szerethetők és jók. Én egyre inkább ezeket szeretem. Mert nem arról szól a futás, hogy libasorba mennek a versenyzők, nyomják az isotóniás italt meg a zselét, mérik a pulzust és vérprofint tolják fölfelé a kompressziós karmelegítőjükben, miközben pofáznak, hogy milyen volt az akármilyen Trail és hová mennek majd két hét múlva. Hanem csönd van. A mezőny viszonylag gyorsan megritkul, nem egymás szájában futunk, lehet nézelődni, gondolkodni, vagy éppen kikapcsolni az agyat.

Node vissza a BUMM-ra. A meghirdetett létszámlimit nem lett kihasználva, így kellemesen szűk létszámú csapat gyűlt össze. Az elején azért így is volt libasorban araszolás, de nem volt vészes - elég sok olyan szakasz volt, ahol csak egy ember fért el kényelmesen az úton, így is figyelni kellett a gyorsabb futókra. A maratonisták kilenckor rajtoltak - ugyanazt futották, mint mi, csak kétszer - mi pedig negyed tízkor. Reggel még nagyon hideg volt, nem tudtam eldönteni, hogy hosszú ujjúban fussak vagy rövidben - délelőttre már 15 fok feletti hőmérsékletet lehetett várni, vagyis a hosszú ujjúba garantáltam belerohad az ember főleg ha közben kúszik fel a hegyre. Az utolsó pillanatban levetettem a hosszút, és pólóban indultam neki. A végén már ebben is izzadtam, mint a ló.

Az útvonal szép volt, változatos, itt a track hozzá. Eleinte lefelé döngettünk, majd kisebb-nagyobb hullámzás után kezdük el a fölfelé mászást Makkosmáriától - összesen több mint 700 méter szintemelkedés volt a pályában. Nagyjából 16 kilométernél értünk fel a János-hegyre, onnan pedig már a szar is gurult lefele, kivéve az utolsó egy kilométert, amikor vissza kellett mászni a KFKI-hoz - ez mindössze 70 méter emelkedés volt, de hát a végén már pont ez nem szokott hiányozni.

A célban külön frissítős részleg nem volt, vagy volt, csak keresni kellett volna, mindegy, annyira nem volt fontos. A célkapu után ugyanis fel volt állítva egy sörös pult, ahol kézműves sört csapoltak. Megkósoltam egy 5,5 fokos ipát, és mire hazaértünk, be is rúgtam. De hát ez ilyen üzem. A versenykaját nem kósoltam, valami rizses csirkét adtak, mert várt otthon a kacsamell tört burgonyával és lila káposztával anyám szponzorálásval. Szoktunk ezen a részen futni, meg fogjuk jegyezni ezt az útvonalat - persze úgy, hogy a vége a lejtő alján legyen.

A befutóérem ilyen volt. Mivel a huszadik szelfi is botrányosan szarul sikerült, inkább elbújtam az érem mögé. De ha nem úgy nézek majd ki a képeken, mint van Eyck figurái, lesz portré is.

Ma csináltattam egyedi talpbetétet. (Hogy miért, majd mondom.) Néhány futóboltban van szerkli, amivel mintát tudnak venni a talpról, és azonnal elkészítik a talpbetétet. A betét maga 15 ropi, vizsgálattal együtt 23, ennyiért szoktam cipőt venni (akciósan, mert kicsi a lábam, és néha leakciózzák a megmaradt darabokat). Szóval nem olcsó. A mintavétel és gyártás nagyjából egy óra alatt megvan.

Rá kell állni egy csökött futópadnak kinéző akármire, majd bele kell lépni a kék trutymós részbe. Ez nagyjából olyan, mintha egy műanyag felület alatt liszt vagy valami zselés cucc lenne, felveszi a láb formáját. A szaki el is igazítja, hogy ne valami Csámpás Rozi reinkarnáció legyen az eredmény. Aztán a gépezet aljába betett talpbetétbe belenyomják a lábnyomatot, így lesz egyedi a kis termék. Ez a fajta talpbetét nem orthopédiai, vagyis nem korrigál semmit, csak hűen követi a lábboltozat ívét. Hogy mire lesz jó, majd elválik, de remélem, nem hiába költötem rá.

Alapvetően azért csináltattam, mert folyamatos csípőfájdalmaim vannak nagyjából azóta, hogy emeltem a távot. Tavaly havi 100-120 kilométert futottam, az utolsó hónapokban már többet, hiszen a maratonhoz kellett a plusz. Amikor ez felment havi 140-150-re, elkezdődtek a gondok. Állandóan fájt, húzódott a combizmom, és elkezdett fájni a csípőm. Jártam reumathológusnál, gyógytornásznál, és nagyjából az alábbi jött ki: az egyik lábam hosszabb, mint a másik (helyesebben: az egyik rövidebb, a másik meg még rövidebb), lúdtalpam van és befelé fordulnak a térdeim. Ez külön-külön nem nagy ügy, de együtt a nagyobb terhelésre már fájdalommal reagál a kis testem.

Ízületi elváltozás, kopás, kórság nincs, vagyis valami mozgásszervi megoldásnak kell lennie. Első lépés a talpbetét, amit egyébként a gyógytornász is javasolt. Ez nem szűnteti meg ugyan a lúdtalpat, de bízom benne, hogy valamelyest korrigálja a csámpásságom. Menet közben így nézett ki a gyártási folyamat - volt idő fotózgatni, mert ácsorogni kellett, amíg ki nem hűlt az anyag.

Igen, az egyik körmöm ocsmány, a szandis időszakra megint előkerül majd a körömlakk, akkor nem lesz annyira vállalhatatlan. Nem könnyű persze olyan lakkot találni, amelyet nem dörgöl le a futócipő, de a csillámos verziók általában bírják a strapát. Sajnálatos módon egyszer rosszul kötöttem meg a cipőmet, a lábam előre csúszott, és 30 kilométer után ez lett a jutalom. 

Azt kérték, vigyem magammal a futócipőmet. Csak hát én három cipőt használok (ezdés, verseny és technikás terep), úgyhogy vittem mindhármat. A kész talpbetétet beleszabták a cipőbe - az eredeti betét helyett kell beletenni, és természetesen mindhárom cipőnél használható lesz. Holnap ki is próbálom.

Az első bejegyzés után úgy két-három órával elgondolkodtam, milyen kérdéseket generálhatott ez a két bekezdés - már ha egyáltalán, ugye. Elsőre ez jutott eszembe: jó, de te ki a tököm vagy? És hát ez jogos kérdés. Tényleg, ki a tököm vagyok én (ez az Egek Urában volt csak nem tökkel).

Először is nem tök. Hanem egy nő, hovatovább anya, de azért kutyám is van, utálok kertészkedni, az egy leander meg valami tenyérre hasonlító levelű virágon kívül minden kidöglik szorgos kezeim alatt. A szülés után egy évvel, 2013-ban, 33 évesen kezdtem futni, mert bár el nem híztam, a testem plöttyedt volt, az állóképességem pedig a béka segge alatt. Rémálmaimban szerepelt, hogy lihegve futok a gyerek után, és próbálok kiabálni, hogy állj meg, állj meg, de persze nem áll meg, én meg izzadtan kapok ideg- és szívrohamot. A büszkeségem és a hiúságom ezt nem engedte, úgyhogy mielőtt őnagysága elkezdett szaladni, én már toltam az edzéseket.

Ami eleinte nevetségesen rosszul ment. Alapvetően rossz edzéstechnikát választottam. Nem. Alapvetően leszartam bármiféle edzéstechnikát. Elindultam, és rövid idő után legszívesebben már káromkodtam volna, ha lett volna hozzá levegőm. De sajnálatos módon nem volt. Már induláskor futó tempót toltam (ez az én szubjektív meghatározásom szerint a hatperces kilométer alatt van), aminek természetesen semmi értelme nem volt. Pár hét alatt megvolt a három, majd egészen gyorsan az öt kilométer. Aztán itt megálltam. Nagyon sokáig tartott, mire a tízest megfutottam, ami nem is csoda, épeszű edzéstervvel is időbe telt volna, csak fokozatosan fejlődtem volna.

Hatalmas mázli, hogy nem sérültem le. Egy esetet leszámítva. Akkor még nem is volt normális futócipőm, csak lötyögtem. Elvittem a kutyát sétálni, és egyszerűen azt vettem észre, hogy szeretnék futni. Úgyhogy futottam. Természetesen sima utcai cipőben, abból is a vékony talpú akármicsodában. Eredmény: sarokfájás. Hetekig tartott, eleinte menni sem tudtam, később annyira megerőltettem a bokám, hogy az is bedagadt. Soha többet nem futottam egy kilométert sem utcai cipőben - csak nyári szandiban, de az más történet, bazi nagy vízhólyagot kaptam a hülyeségért cserébe jutalom gyanánt. 

Egyébként azt hiszem, ez a kulcs. Hogy szeretnél futni. Jobban, mint bármi mást. Jobban, mint gyalogolni, bringázni, rollerezni. Könnyen beszippantja az embert a futás, hiszen egyre többen futnak, ömlik a reklámokból, a filmekből, mindenhonnan, egymást érik a versenyek, hát tényleg csak a hülye nem próbálja ki. Elkezded, mert a szomszéd is fut, és ez ugye olcsó sport (nagy szart). Aztán fél év múlva alább hagy a lelkesedés, mert esik, mert fúj és egyébként is késő van. Aztán már nem futsz, és ettől rosszul érzed magad. Nem kell. Nincs baj, csak a futás nem a te sportod. Ahogy az én sportom nem a kerékpározás, pedig évekig azzal jártam dolgozni, voltam túrán, tekertem éjszaka, aztán rájöttem, hogy nem szertek bringázni. Futni viszont igen. Jobban, mint bármi mást.

Hosszútávfutó vagyok. Miután lefutottam életem első maratonját, elgondolkodtam, mit is akarok ezzel a futás dologgal. Még mindig ezen gondolkodom, de nagyjából kezd kirajzolódni a tervem. Szeretek futni, de még a legcsodálatosabb város is untat nagyjából húsz kilométer felett. Márpedig ennél többet futni elég jó. Nincs más, mint kimenni az erdőbe. Ez teljesen magától értetődő, hiszen tájfutok is (vagyis úgy teszek, mintha tájékozódnék, miközben futok). 

Arra is rájöttem, hogy túl sok a mondanivalóm ahhoz, hogy a futócsoportomban írogassak, ahol a legtöbben már a kétbekezdéses írásaikat is hosszúnak ítélik. Akkor az én bazi hosszú ömlengéseim vajon minek minősülnek? Úgyhogy nem maradt más, mint a blogolás. Lesz itt szó mindenről, amit fontosnak tartok a futóútvonalaktól kezdve a felszerelésen át a lelki és mentális nyüglődésig. Meg a kajáról, naná. Hogy hogyan építem fel a terveimet, és azok hogyan valósulnak meg, vagy hogyan dőlnek dugába.