Ma Velencei-tó kerülés (Velencei-tókerülés?) volt napirenden, amelyet a futócsoportom (Mozdulj Érte) néhány tagjával abszolváltunk. Ez tőlem kicsit távol áll, mint megrögzött egyedül futótól, de néha rászánom magam egy kis prüntyögésre, ami ilyen rendszerességgel kellemes. Pár hete az egyik srác bedobta, hogy mi lenne, ha valamikor körbefutnánk a tócsát, és annyira népszerű lett az ötlet, hogy vagy 20-30-an gyűltünk össze. Volt puszipacsi, zene, nasi, anyám térde - az ötletgazda már reggel hétkor útra kelt, mivel ő két kört vállalt, így a közösségi szerepvállalásból kimaradt (my hero).
A strandról indultunk, jobbra, vagyis óramutató járásával ellenétesen, aminek én annyira nem örültem. A legszebb részeket letudjuk az elején, az utolsó 10-12 kilométer pedig kevés kivétellel halál unalmas. De hát ez van. Gyönyörű idő volt, napsütés, néhol kis szél, rövid nadrág és egyszálpóló volt csak rajtam. Meg zsák, mert frissítést nem szerveztünk. Az első 15 kilométer viszonylag gyorsan elment, igyekeztem nem nyomni neki, elvégre nem versenyre jöttünk, hanem szaladgálni. Ezt a részt nagyon szeretem, erdős, bokros, dzsindzsás helyeken vezet át a bringaút, benne egy emelkedő Sukorónál, és a tó mellett is hosszan vezet az út, kellemesen kanyarogva.
A tókör lehet 29 és 34 kilométeres, attól függően, hogy Pákozdnál a bringaúton maradunk-e, vagy a falun (város?) átszaladva teszünk-e bele egy kurflit. Most a rövid verzió játszott, ami azt jelenti, hogy dél felé egy nagyjából 4 kilométer hosszú nyíl egyenes huzattyút kell csinálni. Ez eleve annyira unalmas, mint végignézni egy megye három focimeccset, ezen pedig csak ront, ha végig szembe süt a nap. Alig vártam a balos kanyart. A hosszabb verziónál egy mezős részen kell futni, egész szép a táj, zenével pedig kifejezetten élvezetes - a fülest természetesen otthon hagytam.
Sajnos 19 kilométernél elkezdett fájni a csípőm, a változatosság kedvéért legalább mind a kettő, és ez az állapot csak rosszabb és rosszabb lett az utolsó kilométereken. Egyáltalán nem akartam tolni, de az a helyzet, hogy ez a csípőfájdalom nem múlik, nem mérséklődik lassabb tempó mellett, sőt sétálva sem, vagyis a cél az volt, hogy minél gyorsabban letudjam a végét. Sajnos pont ez a szakasz a legunalmasabb az egész körön, egyenesen vezet az út, balra nádas, jobbra vasút, ami nem annyira szar, ha épp jön egy vonat, és meg lehet nézni, hogy most piros vagy kék Flirt jön-e, egyébiránt fejlövés. Amikor betér az út a tó mellé, az nagyon szép, kár hogy folyton vissza kell kanyarodni.
Összességében a vége így duplán kellemetlen volt - és ugye nem volt füles, hogy legalább egy kis valami változatosság legyen. Többször meg kellett állnom, az utolsó kilométereket már nagyon számoltam, végül azért csak meglett. Futás után viszont úgy tudtam csak menni, mint egy pingvin, utoljára akkor totyogtam így, amikor nyolchónapos terhes voltam. (Azóta már ismét tudok méltósággal járni.) Még egy kis házi gyártmányú befutóérmet is kaptunk fóliázott papírból, ez még a 139-es buszon is a nyakamban volt.
Megvártuk az összes futót - volt aki rövidebbet futott, oda-vissza valamennyit, volt aki bringával kísért bennünket - megittuk az összes szeszt, a maradék csokoládét és kekszet meg szétosztottuk, nehogy egy valakinek kelljen megenni az egészet. Biztos, hogy körbefutom még ezt a tavat, de az is tuti, hogy legközelebb a szokott irányban megyek. Legalább mindenkivel le tudok majd pacsizni menet közben.
