Valamikor tavasszal döntöttem el, hogy a 45 kilométeres Panoráma Trailt lefutom. Három zempléni vár, 1500 méter szint és az októberi erdő. Mi kell még? Mondjuk nem ártott volna egy kis edzettség, de sajnos a szeptember nem úgy jött ki, ahogy gondoltam, két hetet egyáltalán nem tudtam futni munka és kórság miatt, így csak az augusztusra elért formámra támaszkodhattam. Ami azt jelentette, hogy valószínűleg bírni fogom, de nem lesz felhőtlen a mosolyom.

A verseny Boldogkővárból indult reggel kilenckor. Gyönyörű napos idő volt, a faluban és a zugokban azonban még megült a köd, a ködből pedig felsejlett a falu templomának tornya. Mindenki fotózott, mindenhonnan áradt az izomlazító szúrós szaga. Sokan voltunk, de nem volt tömeg. Amikor elindultunk, néhány kilométeren át ment a libasorozás és tötymörgés, de aztán fél óra után sikerült beállni az utazósebességre. Persze nem siettünk sehova.

A verseny során négy hegyet kellett megmászni, közte Regéc és Füzér várát. Az első szakasz meseszép volt, a kéken futva kerülgette az ösvény az Arka-patakot, majd felmásztunk Regéc várába. A váron keresztül kellett futni, ami enyhítette, sőt valójában el is tüntette a kellemetlen érzést, hogy csak azért kellett ide feljönni, hogy aztán ugyanazon az úton le is jöjjünk. Nagyjából 15 kilométernél kezdem érezni, hogy eléggé fáj a csípőm. Nem ért váratlanul, de reméltem, hogy csak később, lehetőség szerint 25 után jön csak elő, és a pálya nagy részét fájdalom nélkül tudom megtenni. Ez nem sikerült. Részben az én hibám, mert elhanyagoltam a gyakorlatokat, tessék-lássék nyújtogattam.

Innen folyamatos küzdelem következett, 25 kilométerig nem voltam benne biztos, hogy végig tudom csinálni. A fájdalom hol alább hagyott, hol visszatért, de valahogy sikerült túltenni magam a mélyponton. Az igazán kellemetlen az volt, hogy nem voltam fáradt, egyáltalán nem fájtak az izmaim, mégis alig tudtam mozogni. A fölfelékben tudtam pihentetni a csípőm, mert ott nem lehetett futni (oké, én nem tudtam, meg ott körülöttem a többiek sem), lefelé pedig előbb-utóbb belerázódtam. Amikor tartósan kellett, lehetett futni, egy idő után bejáratódott az ízület, és szinte nem fájt, ám a belesétálós, belefutós módszer nem ment, csak lihegés és sziszegés volt normális mozgás helyett.

Regéc után a kéket elhagyva a zöld jelzésen vezetett tovább az út föl a Bohó-hegyen át. Ez volt a legmagabb pont, itt már túl voltunk a szint felén, és csak kicsivel voltunk kijjebb a táv felénél. A mászás után kellemes hullámvasutazás jött, majd lefelé zúzás Telkibányáig. A patakmedres szakasszal ellentétben itt tágas, szellős erdő várt minket, vörös és narancssárga lombokkal. A langyos szél belekapott a fák koronájába, és szórta szét az aranyszínű leveleket. Ilyen lehetett Lórien, miután elhagyták a tündék.

Telkibánya után már csak 15 kilométer volt hátra, ami már babatáv, leszámítva, hogy két hegyet is meg kellett mászni. A piroson vitt az út Hollóházáig, addig azonban a legnagyobb mászást még abszolválni kellett. Ezt a szakaszt nem akartam már megfutni, de a fölfelében elég jó tempót tudtam diktálni, így sorra tudtam előzni a megfáradt férfiakat - nőt egyet sem, sőt egy-kettő mellettem is eltrappolt, mintha csak most kezdték volna a futást. Amikor kibuktunk az erdőből, hirtelen elénk tárult Füzér vára, és egészen valószerűtlen volt, hogy oda fel kell, illetve hogy oda egyáltalán fel tudunk mászni.

Hollóháza után egy hosszabb lefelé következett, ami kezdetben nagyon nem esett jól, de végül belemelegedtem annyira, hogy 5:40-es tempót tudtam futni az utolsó emelkedő előtt a bringaúton. Ez eléggé felspannolt. Itt már tudtam, hogy ez a verseny meglesz, és nem is annyira rossz idővel. Már csak három kilométer volt hátra, ám az végig mászás, sőt egyre keményebb, ahogy jön a vége, a vár kapuja. Mentem-mentem, szerencsére tüdővel és izommal is bírtam, csípőizület meg nem kellett a feladathoz. A végén az utolsó tíz métert lesprinteltem a szervezők nagy vigasságára. Az időm lehetett volna jobb is, ha nem fájok, de hát itt a végén már mindenkinek fájt minden.

A rendezés tökéletes volt, a pálya gyönyörű és kellően változatos ahhoz, hogy szinte fel sem tűnt a 45 kilométer és a 6 óra 18 perc. Az érem nagyon szép, a csősál stílusos, a frissítőponton kedvesek és gyorsak voltak - egy helyen nem volt kóla, csak hogy legyen valami kritika -, a kiszolgálás gyors, a kaja ehető volt (finnyás vagyok). Pont annyi embert engedtek rá a terepre, amennyit ki tudtak szolgálni, és ezért az önmérsékletért külön gratuláció jár a gárdának.