A hosszútávfutó naplója

Futás 35 fokban - noormális?

2019. június 11. - Memuka

Aki 35 fokban fut, az alapvetően nem normális. Vagy versenyez. De a kettő gyakran együtt jár. Sok mindenen lehet változtatni, de ha a rajt 11-kor van, és a terep nyílt, mezős, ligetes dimb-domb az Alföldön, akkor a lényeg nem módosítható: rohadt meleg lesz. Fischerbócsa jellemzően ilyen, többször gyulladt itt ki az agyunk, illetve a környéken, Zsanán és Tázláron a rendszerint pünkösdi hétvégén rendezendő homokháti tájfutó versenyen. Tájfutás, naná, de augusztusig nem lesz verseny, úgyhogy ez most még belefér, utána jönnek a kommersz témák. 

Három nap, három futam, tökig beöltözve, mert az alföldi bozót, pázsitfű, királydinnye, bogáncs és úgy összességében a gizgaz nem viccel - pedig csalán és szedres itt nincs, na még csak az kéne, tényleg. Szóval most kipróbáltam a lábszárvédő helyett a vastagított zoknit, hátha jobb lesz. Kényelmesebb, az biztos, de a toklász és kis társai befurakodnak a szöveten át a bőrbe is, úgyhogy nap végére tele voltam piros pöttyökkel, volt, amelyik kis gennyes kráterré alakult.

Alapvetően nincs bajom a meleggel, ha tudok eleget inni, nem zavar, hogy rámolvad a ruha - tök fekete bozótnadrág, hosszú zoknival súlyosbítva kicsit más, mint rövidnaciban suhanni a Duna-parton. A fejem ugyanakkor hajlamos elfüstölni, és akkor már nagyjából mindegy, mi történik, a vége pusztulat. S hogy ez mennyi idő után jön el? Ezt sosem tudtam megfejteni. Első nap két futamom volt, egy a gyerekkel, egy egyedül. Az első inkább slattyogás volt, semmint futás, de a napon voltam, a magam futama sem nagyon emlékeztetett intenzív mozgásra. De nem volt gáz. Összesen kilenc kilométer, nagyjából két óra napfürdőzés.

tazlar.jpg

Második nap viszont alig tudtam magam bevonszolni a célba. Gyerekkel fél óra, plusz a rajtmenet kétszer egy kilométer tűző napon. Mire a magam futamára kiértem ismét a rajtba, már füstölt a fejem. A táv ugyanannyi, mint az első napon rajtmenettel együtt. Mégis sokkal nehezebben bírtam, nem tudom, miért. A harmadik napon csak a magam futamára mentem - a gyereket az apja vitte ki - mert az így is elég hosszú volt, 6,3 kilométer légvonalban, tejesítve kicsit több, mint nyolc másfél óra alatt. A végére nagyon szomjas voltam, pedig volt középtájon frissítő, sőt az egyik pontom egy hatalmas eperfa alatt volt, így a fekete eperből is csócsáltam kicsit. A végén nagyon szomjas voltam, de nem voltam annyira kikészülve, mint előtte. 

Szóval fene tudja, min múlik. A nyolc-tíz kilométer persze nem akkora tétel, az UTH-sok tízszer többet mentek hasonló körülmények között a hétvégén. De futottam már félmaratont és 30 kilométert is irdatlan hőségben, és igazából a táv és idő nem rontott sokat a helyzeten. Ha az eleje ment, akkor ment a többi is, a tempó persze kicsit lassabb, de okosan beosztva az erőt túl lehet élni a 30-35 fokot. Ismerni kell magunkat, már előre tudni kell, hogy fél óra múlva milyen állapotban leszünk, és annak fényében kell már most cselekedni. Akár inni, akár egy vödör vizet a fejünkre önteni, mindegy.

De azért ha lehet, a kritikus időszakban - 11 és 15 óra között - ne menjünk futni. Csak ha nem vagyunk normálisak. Vagy nem versenyen indulunk. Esetleg mindkettő.

Amikor a futás égés is

Honnan lehet felismerni egy futót a strandon? Nem, nem a leesett körméről. Hanem arról, hogy nevetségesen van lebarnulva. Pólómintát bárki képes magára barnítani, rövidnadrágot már csak a futók. Jellemzően nőknél figyelhető meg a térd alá érő caprinadrág nyoma, ami azért különösen béna, mert egy átlagos nyári ruhával is látszik a csík térdek alatt. 

Tavaly nyáron a Mozdlj Érte csoportban a facsén rendeztünk egy ki néz ki hülyébben versenyt is, nálam az a lány nyert, aki szénné égett a Balaton átúszása alatt és nemcsak az úszószemüveg, hanem a bénán felvett úszósapka is nyomot hagyott az arcán. Persze amennyire vicces dolog ez, annyira komoly is. Az egy dolog, hogy fáj a kivörösödött bőr, meg hogy valójában iszonyú hülyén néz ki a futópályán kívül ez a szett. Az sokkal komolyabb, hogy káros is.

Nem, elsősorban nem az a gond, hogy leégtünk, nagy ügy, majd elmúlik. Hanem az, hogy ha futunk, akkor minden évben le fogunk égni, sőt konstans napégette lesz a nyakunk, vállunk, lábunk. Ráadásul ezt nem a nyaraláskor kezdjük el, hanem jóval korábban. Én az idén már egyszer-kétszer leégtem, pedig még sehol sincs a nyár. Először március végén a maraton alatt, amikor egészen valószínűtlenül szép idő volt, utána meg lényegében minden alkalommal, amikor napsütésben futottam hosszút.

eilat.jpgEz sivatag volt, de felhős

A bőröm elég világos, vagyis minden átmenet nélkül azonnal virsli színű leszek. Az első két égés szinte nyomtalanul eltűnik, utána marad rajtam némi szín. Jaj, de jó, legalább nem nézek ki úgy, mint egy penészvirág. Valójában egyáltalán nem jó, a vállamon már látszik a napkárosodás nyoma: kis fehér pöttyök, amelyek már nem képesek lebarnulni, a bőrgyógyász szerint ez már egyértelműen a visszafordíthatatlan napkárosodás jele. Ezért nyáron mindig bekenem a nyakam, hátam, vállam, karom (vagyis ami kilóg a póló alól). Biztosra megyek, 50 faktoros vagy babáknak való naptejet használok. E téren nagy a fegyelmezettség, kár hogy utána egy szimpla városnézés alatt azonnal a kukába is dobom az egészet.

A másik neuralgikus pont a fej. Én nagyjából teszek rá, pedig nem kéne. Csak hát nem szeretem a sapkákat, a kendők alatt megfájdul a fejem (ahogy rá van szorítva, nyom és zavar), simléderes cuccot pedig soha az életben egy percnél tovább nem tudtam a fejemen elviselni. A Szelidi-tó kerülésnél és a tavalyelőtti Wizz Air félmaratonon majdnem el is füstölt az agyam. Azért egy napsütéses sivatagi futást biztos sapkában csinálnék végig.

Ennek ellenére nem hülyeség a sapka több szempontból sem. Egyrészt a fehér sapka, kendő véd a naptól, még a szőke hajhoz képest is. Másrészt egyfajta hűtőberendezésként is működhet. Praktikusan be kell vizezni. Én sapka híján a fejemet szoktam belenyomni a dézsába a nyári versenyeken, de ez azért nem tökéletes. A fejem tetejéről ugyanis gyorsan elpárolog a víz, az összetekert kontyom cserébe félkilós lesz és csöpög belőle a víz. Ez a víz pedig szinte mindig a rajtszámom mögött kulminálódik, ahonnan nem tud elpárologni, cserébe nem is hűt semmit.

A fogalmatlan tájfutó forradalmárokat talál a bokorban

A hétvégém totális kudarcélmény volt. Középtávú tájfutó OB volt Öskün, ahol 35A kategóriában futottam. Vagyis haladtam. Vagyis nem tudom, mi is volt ez. A középtáv 2,8 kilométeres selejtezőt és 3,5 kilométeres döntőt jelent, ami macskafing. Persze mindez át a dzsuván, dombra fel, árokba be egy kicsit más tészta, de valóban nem kell hozzá oxigénsátor.

A rövid táv városi, vagyis könnyű futni (kivéve amikor a Budai várban kell futkározni a Sikló aljától a Történeti Múzeumig), városa válogatja, mennyire odafigyelős, de általában egyszerű tájékozódni. A hosszú táv fizikailag nagyon megerőltető, de mivel hosszú átmenetek vannak benne, szép futásokkal lehet haladni. A normál és a közép - ki hinné - a kettő között van, közülük is a közép táv jellemzően a technikásabb. Ami azt jelenti, hogy mivel rövidebb a pálya, nem lehet futással behozni a bénázást - erre mind a normál mind a hosszú távon van némi esély, főleg alföldi terepen. No persze nem nekem.

rajtmenet.jpg

Rajtmenet

Nos. Öskü dimbes-dombos, ligetes, bokros területű versenyt hozott. Amíg a dombon kellett keresztül rohanni, nem volt nagy ügy az egész, de a ligetes részen már megmutatkozott, hogy ki a műkedvelő (én) és ki a valódi versenyző (az összes többi ember). A selejtező különösen nehéz volt, mert a pálya első fele dzsuvás erdőben vezetett, alig lehetett haladni a térdig érő aljnövényzetben. A csúcspont az volt, amikor a felnőtt ajlnövényzet közepén kellett megtalálnom egy áthatolhatatlan dzsindzsát, csak sajnálatos módon nem láttam ki növényzetből. A szimpla kóválygásról most nem beszélve.

terkep.jpg

Jó, mi?

Miután háromszor lassabb voltam, mint a győztes, gigantikus lelkesedéssel vágtam neki a döntőnek. Az első pontnál már megmutatkozott, hogy ez sem lesz könnyű menet, de meglepetésemre a következő három pontot egész jól fogtam - már magamhoz képest, vagyis kábé célirányosan tudtam haladni, és többnyire ott voltak a dolgok, ahol gondoltam, hogy vannak. De összességében persze borzasztó lassan haladtam. Aztán jött a feketeleves.

A ligetesben egyszerűen nem találtam semmit. Semmilyen támpontot. Futkostam, mint a mérgezett egér föl-le, próbáltam beazonosítani, pontosan merre is kell mennem, de teljesen esélytelenül bóklásztam a bokrok között. Néha felröhögtem, mert körülöttem tucatnyi hasonló ténfergő kereste a helyét hasonló magabiztossággal, szóval legalább annyi bizonyos volt, hogy ez egy nehéz terep. A 48-as pontot kerestem, és nem voltam ezzel egyedül. Soha ennyi forradalmárt nem láttam egy kupacban, minden második bokorcsoport mögül kiabált valaki: 48! 48! 48!

Innen már mindegy volt, mit csinálok, nem is csináltam semmi mást, mint hogy amit lehet kerültem úton, akkor is, ha kétszer többet kellett hozzá futnom, legalább addig is haladtam, nem pedig anyáztam valami tüskével a hajamban. Természetesen utolsó lettem, tényleg egészen katasztrofális eredményt produkáltam. De legalább szabad levegő voltam. A másnapi váltót nem vállaltam, úgyhogy akkor már csak drukkolni mentem. Szoknyában.

Hogy nem érdemes futóversenyt rendezni

Ma már csak a bolond nem rendez futóversenyt. A nagy versenyszervező cégek mellett sorra jelennek meg kisebb vállalkozások, egyesületek, és csinálnak kisebb futamokat, lényegében minden hétvégére jut vagy egy tucatnyi verseny. A recept egyszerű: válassz egy jó helyszínt, jelölj ki útvonalat, szalagozz, tegyél ki frissítőket, adj érmet és pólót meg valami extra körítést. Nem olyan nagy ügy ez, nem?

De. Májusban két olyan versenyen is voltunk, amelyet kis csapat rendezett, az Őrségben és a Gaja völgyében. Az őrségi egy teljes hétvége volt, szombaton futással, vasárnap bringázással, tavaly volt az első, az idén a második ilyen rendezés. A gajai most volt először, csak futás, három távon. Az őrségi verseny szinte minden tekintetben kitűnő volt. A pálya technikás (értsd saras, dzsuvás), de gyönyörű volt, a versenyközpont gyerekbarát, tágas, kellemes, a lebonyolítás zökkenőmentes. A három táv jól követhetően volt kiszalagozva és táblázva. Két kis negatívumot tudok csak megemlíteni.

orseg1.jpg

Futni nehéz volt itt, de megérte

Az egyik, hogy a gyerekversenyért beszedtek ezer forint nevezési díjat, de csak a focipályát kellett körbeszaladniuk a kicsiknek, és a befutóérem egy százforintnál többe nem kerülő furnérból kivágott figura volt. Ez így egy kicsit megúszós volt, vagy lehetett volna ingyenes vagy ha már szednek nevezési díjat, kaphattak volna a kicsik valami szebbet is. Mindegy, belefért az egésznapos programba ez a pluszköltség, csak nem szeretem az ilyen látványos lehúzásokat.

orseg2.jpg

Néztek, hogy mit rohangálok

A másik, hogy a versenyről kizárólag a facebookon kommunikáltak, ami nagyon tuti, ha marketingről meg rajongók gyűjtéséről van szó, de nem annyira felhasználóbarát, ha valaki inkább a verenyinfókra kíváncsi, nem pedig a parttalan szövegelésre. Ezt a szervezők maguk is beláthatták, mert azt ígérték, jövőre már lesz weblap. Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a versenyt, tényleg csodaszép volt a táj - de hát az Őrségtől nem is várhatunk mást. Remek 24 kilométer volt.

orseg3.jpg

Ki ne szeretne itt futni?

Hasonlóan gyönyörű a Gaja patak völgye is. Az út közvetlenül a Gaja mellett vezet egy hosszabb szakaszon, de az erdő maga is nagyon szép. Nagyon szeretek ezen a tájon futni, ha csak lehet, eljövünk ide versenyezni. Így nem is volt kérdés, nevezzünk-e. A leghosszabb pálya 16 kilométer volt, az már épp elég ahhoz, hogy cipőt húzzunk. Már a rajtban érdekes volt, hogy megkérdeztem, hol lesznek a frissítőpontok, és nem akarták elmondani - lesz, de nincs neve a frissítőknek (wtf?), már fogod látni messziről. Nem tudom, mit gondoltak, miért kérdezem, de az ötödik kérdésre már megtudtam, hogy kábé négy kilométerenként lesz egy, de az utolsó ponton nem lesz víz. Mondjuk akkor minek frissítés? 

Mindegy. Elindutunk. Úgy három kilométernél még eléggé együtt volt a mezőny, és hirtelen valaki elkurjantotta magát, hogy nem jó, el kellett volna térni balra. Pedig a szalagon mentünk. Kiderült, hogy minden táv ugyanolyan színű szalaggal lett kijelölve, és vagy kinn volt a tájékoztató tábla, hogy melyik pálya merre megy, vagy nem. És vagy kinn volt a szalag van nem. Itt az elején vagy nem. A mezőny eleje így hátra szorult, és a szűk kis ösvényen esély sem volt arra, hogy a leglassabbakat meg lehessen előzni. Ez több mint idegesítő.

gaja1.jpg

Csupa szar képet csináltam, futás közben nem fókuszált jól a gép, de a Gaja meseszép így is

A szalagozás végig rossz volt, egy részen velünk szembe jött pár ember, aki ugyanazt futotta, mint mi, máshol nem derült ki, hogy melyik hídon kell átmenni a patakon, megint máshol véletlenül a rövidebb pályára tévedtünk és így egy kanyart kihagytunk a sajátunkból. A kritikus pontokon nem volt ember, aki útba igazítson. Volt egy olyan versenyző, akit kocsival hoztak vissza a versenyközpontba, annyira elkavart - mondjuk ehhez azért külön tehetség kell, de hát nem kell mindenkinek jól tájékozódnia. Nem lett volna gond ezzel, ha adnak térképet, hogy nesze, ezt kövesd, nincs végig kijelölve a pálya, hajrá. De ez így nagyon nem oké.

A Normafánál rendezett BUMM verseny példáját kellett volna követni, ahol nem csipes mérés volt (eleve hülyeség egy utakkal teleszabdalt erdei versenyen utcai futamra való csipes mérést csinálni), hanem dugókákkal kellett csekkolni a kritikus kereszteződésekben. Ja, erre ugye kell ember, úgynevezett pontőr. Ehelyett a futók szerencsétlenkedtek végig, és utólag nem lehet ellenőrizni, hogy ki futott jóval többet a kavarások miatt, és ki jóval kevesebbet, mert levágta a pályát - akár szándékától függetlenül.

És sajnos a körítés sem volt az igazi. Az érem tucatérem volt, a póló nem technikai, csak egy egyszerű pamutpóló - tényleg nem kell pólót adni a nevezéshez, van már ezer, de ha adnak, akkor az legyen már igényes. A befutó után nem adtak inni, ami übergáz, bár egy leves járt mindenkinek. A eredményeket egy órán át nem frissítették, bár külön meg lehetett kérdezni, hányadikak lettünk. Összességében nagyon úgy tűnt, hogy pénzt akartak keresni, mert minimális anyagi ráfordítással, szakmailag kifogásolható módon gründoltak egy versenyt, amit félig elvitt a szép táj. De ez így elég kevés, még akkor is, ha a kiszolgáló személyzet egyébként kedves a maga módján segítőkész volt.

Frissítés? Vídia volt a jelem az oviban

Mindenki úgy frissít, ahogy akar. Én is úgy frissítettem, ahogy akartam, mert én ezt is jobban tudom, nyilván, aztán jól rá is faragtam. Szóval úgy frissítünk, ahogy akarunk, de azért lehet, hogy nem mond mindenki helyből hülyeséget, akinek e tárgyban mondandója van. Alapvetően nem vagyok nagy zabáló a futások alatt. Kifejezetten szeretek éhgyomorra futni rövidebbeket (max tízet, kb egy órát ), de 15-20-ra, illetve másfél-két órára is kevés üzemanyaggal indulok, és nem is eszem. Nem is szeretek menet közben enni, de sajnos adott ponton túl ez nem kikerülhető.

Az első mondás, hogy ne távra számoljuk a frissítést, hanem időre. Vagyis nem az a lényeg, hogy húsz kilométeren hogyan kell frissíteni, hanem hogy két órára hogyan kell. Sima aszfaltos versenyen, illetve ahol nincs nagy szint, ez nálam kábé egybevág, vagyis húsz kilométer két óra alatt megvan. Én erre nem is frissítek, csak iszom, mert minek, mire eléhezem, beérek. Ezzel nem is volt addig gond, amíg csak húszat futottam, és nagyjából két órát.

 Az még egyszerűbb, hogy 25-nél már egyszer kell frissíteni, mert hát az ugye mind a két órát, mind a húszat meghaladja. Nagyjából 15 és húsz között kell valamit tolni, és akkor kibírom 25-ig. Ennél hosszabb távon már átgondoltabb frissítés kell, nem lehet meghalni 30 kilométernél. Nagyjából óránként kell enni valamit a nagykönyv szerint, nekem ez inkább másfél óra, vagyis egyik kaja 90 perc környékén jön, a következő három óránál, a kettő között meg sópótlás és egyebek. 

De a dolgok nem mindig ilyen egyértelműek. Az első meglepetésem az volt, amikor csak 21-et futottam, de terepen, nagyjából 1000 méter szinttel, és majd három órába telt. Úgy számoltam, hogy lesz közben valami kaja a frissítőponton, aszalt akármi, felkockázott bármi. Sajnálatos módon nem volt semmi, csak víz. A végére nagyon elgyengültem. Nemcsak éhes voltam, hanem előjöttek a szemem előtt a szürke kis köröcskék is. Egyre kevesebb volt az erőm, pihenni akartam, de tudtam, hogy hiába pihenek, mert nem lesz energiapótlás, úgyhogy mentem tovább.

Ezt betudtam annak, hogy kemény volt a terep, ezért kellett volna a kaja. Aztán kiderült, hogy ez így nem teljesen igaz. Mert később húsz kilométer alföldi terepen is teljesen kifingtam, majd 15 kilométer hegymászós futástól is. Mert mindkettő tartott vagy három órán át - mindegy miért, küzdöttem végig, mint malac a jégen. Vagyis tényleg nem az számít, hogy hány kilométert teszel meg, hanem hogy mennyi ideig futsz. Jó, három óra slattyogástól nem fog elhalni senki, de ha valamiféle futótevékenységet folytat az ember, akkor érdemes úgy számolni, hogy kell az energiapótlás.

Az első kérdés az, hogy mit. Ha csak egyszer kell enni, akkor szinte mindegy. Valami zselé, valami gyümölcsízű trutymó is jó, nem számít, mert nem lesz belőle több. Kétszer már nem tudok cukros zselét inni, mert hányingerem lesz. A cukros cuccok mellett a fehérjeszelet sem nyerő. Nem szeretem a rossz minőségű csokikat, így a "csoki" bevonatú szeletek sem jöttek be, egyszerűen undorító ízük van. A magvas szeletekkel meg az a gondom, hogy télen megkeményednek, és nem tudom átharapni őket, így csak forgatom a számban a kőkeményre fagyott magvakat, és közben próbálok levegőt is venni és nem megfulladni a leváló apró darabkáktól. 

Próbálkoztam a szalonnával is, de az meg ugye nem ideális futóabrak, hiszen a zsírt nem tudja gyorsan hasznosítani a szervezet. Végül találtam olyan zselét, amiben nincs cukor, sőt már van sós verziója is - sajnos paradicsomos, amitől szénné ég a gyomrom. Ebből a zseléből meg tudok enni többet is, szóval ez ideális kiegészítő. Meg mellé a sópótló, aminosav, utóbbi olyan ízű, mint a romlott sör savanyú tejjel leöntve, de legalább gyorsan túl vagyok rajta. Az isótól a legtöbb futó fosni kezd, én is a többséghez tartozom, így hosszú távra nem isózom.

Ami nekem bejött, az az avokádó. Egy félbevágott avokádót magammal viszek - ezért külön övtáskát vettem, hogy ne nyomjam péppé -, amit gyorsan, akár menet közben is be tudok falni. Szinte teljesen íztelen, nem irritálja a gyomrot, cserébe szinte teljes egészében energia. Fogyasztása után ugyanakkor inni kell, erre külön célszerű figyelni.

 

Lefutottam a maratont, jó ég, most mi lesz?

A maraton után pár nappal, amikor már túl voltam a kárfelmérő futáson, amikor már elmúlt az eufória, rám szakadt valami üresség. Hogy most akkor mi lesz? Úgy éreztem, csak lébecolok, semmi feladatom nincs, hiszen a nagy cél meglett. De ezzel véget ért egy majd féléves kemény, pontosabban nagyon fegyelmezett felkészülési időszak. És ott ültem, mint a makk ász, és nem tudtam, mit kezdjek magammal.

Így utólag azt gondolom, ez természetes folyamat. A felkészülés idején, ami lehet félév, de akár sokkal több is, attól függően, hogy mire is kell felkészülni, nem nagyon látunk tovább a következő heteknél, amely heteket újabb hetek követnek, és újabbak meg újabbak. És valahol az alagút végén ott van valami verseny. Nagyon hosszú ideig megvan a vonalvezető. Aztán a verseny után hirtelen jön a nagy büdös semmi. Az űr.

De ez is el fog múlni, ahogy az eufória vagy az izomláz, csak ki kell várni. Szépen visszacsorgunk a megszokott kerékvágásba. Én nagyon élveztem például, hogy nem előírászszerűen megyek futni, hanem csak úgy. Egyébiránt nem lettek sokkal rövidebbek az edzések, de ha nincs kedvem, akkor nem megyek ki és kész. Ez nagyon hiányzott a felkészülés alatt, ez a vállrándítós hozzáállás. A hosszú futások ugyanakkor hosszabbak lettek, vagyis abból nem engedek, hogy a jobb állóképességem megmaradjon.

Az viszonylag gyorsan megvolt, hogy mi mindent fogok majd csinálni, milyen versenyeket, milyen távokat. Majd egyszer. Ezt fel is írtam egy cetlire, ki is lógattam a laptop mögé, a falra. Több rövidebb kör mellett (Mackó, Szénás) az igazi megmérettetés a Panoráma Trail lesz, 45 kilométer és csupa hepe meg hupa. Fú de jó lesz az ősz. Oké, és addig? Szóval ekkor, a nagy tervek felfirkálása után jött a szarérzés: jó, jó, de mit csináljak most? 

Még nem kellett elkezdeni a felkészülést a veresenyre, de már jó lett volna valami motiváció, hogy szinten tartsam magam. Ez nem volt könnyű, mert hát milyen motivációm legyen? Fussak 25-öt ki a Csutakba meg vissza? Ez megvolt a felkészülés alatt, köszi. Akkor? A megszokott, unalmas köröket nem akartam elkezdeni futni, elég lesz majd az akkor, amikor megint nyomni kell ész nélkül. Valami jót akartam, valami kellemeset.

Végül úgy oldódott meg a dolog, hogy teleraktuk a májust versenyekkel - sokkal könnyebb ezt úgy csinálni, hogy mindketten futunk, nem kell magyarázkodni feleslegesen, nincs szájhúzás. Minden hétvégére jutott valami: Izlandon húsz, UB-n két részletben 25, most egy őrségi 24 kilométer lesz, majd egy Gaja-futás, igaz, az csak 16 kilométer. Az a rendszer alakult ki, hogy ha több táv van, akkor általában én a hosszabbra megyek, G. pedig az eggyel rövidebbre. Így mindketten nagyjából azt kapjuk, amit szeretnénk. Persze van, hogy vállalja a hosszabbat.

A Panoráma csak októberben lesz, de valamikor a nyár második felében neki kell feszülni a dombozásnak. Annál is inkább, mert novemberben ismét lesz Dobogókő futás, amin szeretnék jobb eredményt elérni, mint legutóbb. Szóval a felkészülésig összességében már csak két hónap van, azt meg csak kibírom valahogy.

Ultrabalaton, avagy az amatőr futók Sziget-fesztiválja

Van akinek már snassz, mert tömegrendezvény, mert aszfalt, mert sok a pohos és a csíra, de az Ultrabalaton az a rendezvény, amely itthon a legtöbb futót mozgatja meg egyszerre. Valóban nagyon nagy a merítés, talán túlságosan is nagy, de azért itt is lehet olyat domborítani, ami előtt le a kalappal. 

A recept egyszerű: fusd körbe a Balatont. Hasonló verseny már van, a BSI Szuperbalatonja, ám a két rendezvény merőben más. A Szuperbalatonon négy egymást követő nap kell megfutni a penzumot egyénileg vagy csapatban, az UB-n ezzel szemben folyamatosan kell futni. A Szuperbalaton is kihívás - négy egymást követő napon félmaratonnyi távokat megfutni, illetve egyedül 45-50 kilométereket azért nem semmi - az UB esetében az a kunszt, hogy ezt gyakorlatilag pihenés nélkül kell megcsinálni. Vagyis ha az a kérdés, hogy mi a nehezebb, négy nap alatt letolni négyszer 50-et vagy egy nap alatt 221-et, akkor nyilván utóbbi lesz a nagyobb kihívás - azért hosszabb az UB, mert északon többet kanyarog logisztikai és egyéb okok miatt. 

Mindazonáltal a Szuperbalaton összességében egy verseny, ahová komoly emberek mennek komolyat futni - itt futottam én is a maratonomat. Az UB meg egy rohadt nagy buli, ahol nem mellesleg futni is kell. És az a kérdés, hogy mekkora a futás és mekkora a buli része. Aki egyedül megy végig, annak inkább pár nappal később jön a buli, aki viszont nagy csapatban, annak végig az.  Mi kilencfős csapattal mentünk, így egyénileg 25 km jutott nagyjából egy főre, vagyis nálunk úgy kétharmad buli, egyharmad futás lehetett az arány.

zamardi.jpg

Zamárdi, reggel fél hét, háttérben Tihany, mögötte Füred, vagyis a cél

Tízfős csapatoknál is le kell futni egy bő félmaratont 24 óra alatt, vagyis ez már mégiscsak hosszútávfutásnak felel meg. És még így is úgy zajlott a nevezés, mintha ingyenkenyeret osztottak volna, tíz perc alatt betelt a nevezési lista, többen maradtak kinn, mint ahányan bekerültek. Eddig az egyéniek és a kétfős, háromfős váltók közül mindenki bekerült limit nélkül - ez egyrészt nem nagy ügy, hiszen itt finoman szólva nem volt százszoros túljelentkezés, másrészt ez elegáns gesztus azok számára, akik extrém teljesítményre vállalkoznak.

Nos, az idén lett 13 fős csapat is, és nem volt nyitott a kétfős váltói nevezés sem. Utóbbi egyszerűen nem volt fair. Plusz négy vagy hat ember nem tűnt volna fel, nem kerültek többe, nem vittek el extra erőforrást, érthetetlen, miért volt létszámlimit. A másik fele a dolognak a 13 fős váltó. Hogy ennek mi értelme volt. Erre könyebb válaszolni: sokkal több bevételt hoz. A 13 fős váltónál egy főre 17 km jut, ezt akárhány részletben le lehet futni, tehát akár három részletben is, ez átlag hat km per futás, vagyis erre szinte mindenki képes. Kérdés, ebben mennyi a sportérték.

Most lehet mondani, hogy fúj, undorító, lenézem azt, aki csak 17-et tud, de ez nem így van. Nagyon jó teljesítmény egy amatőr futótól a 17, de még a tíz is, nincs ezzel semmi baj. Csak hát ez egy olyan verseny, ahol néhány induló 221 kilométert fut egymaga. Nem lehet, hogy a két véglet, a 221 és a 17 kicsit messzire került? Felesleges elitistának lenni, és azt modani, hogy azért ultra, mert több mint 42, vagyis legfeljebb négyfős váltók legyenek, mert akkor ez a verseny senkit sem érdekelne azokon kívül, akik elindulnak. Abban meg nincs pénz. Abban van pénz, ha a lehető legtöbb induló van, márpedig ehhez kellenek a rövid távok.

20190513_132717.jpg

Ezt adták

Az a kérdés, hogy hol legyen vége? Egyrészt teljesen rendben van, hogy a szervezők minél több profitot szeretnének elérni, elvégre nem jótékonysági egylet szervezi a versenyt, hanem egy vállalkozás. Másrészt egy ponton túl nem lesz kényelmes ez az egész. Már most is rendkívül sok volt az autó, néhol alig lehetett parkolni, az első 80 kilométeren a futóknak sokszor keringeniük kellett az autók között. Ha folytatódik a bevételmaximalizálás, ha még több csapat, még többfős váltók indulhatnak, akkor egyre elviselhetetlenebb lesz a tömeg.

Remélem, a 13-as váltó csak annak szólt, hogy ez a 13. UB, ami jaj, mekkora poén, de azért jövőre ne legyen 14, majd 15 fős váltó, mert bele fogunk fulladni az autókba és a kísérőkbe. Jó lenne, ha ez a verseny megmaradna kihívásnak minden induló számára, és igazi sportemberek töltenék együtt ezt a 24 órát.

Futás a lundák földjén

Életem egyik legcsodálatosabb versenyén vagyok túl - csinálok majd listát a legleg versenyeimről. Talán elég, ha annyit mondok, Izlandon, pontosabban egy kis szigeten futottunk egy húszast. A verseny neve Puffin run, vagyis Lunda futás, mivel a verseny egy olyan szigeten volt - Heimaey - ahol rendkívül sok lunda él. Ha esetleg nincs meg ez az állat, akkor ilyen. Nem, nem a versenyen fotóztam, és még csak nem is a kis szigeten, de ez egy másik történet, amelynek elbeszélésére egy más alkalommal kerül majd sor.

lunda.JPG

Terveztünk egy izlandi kirándulást, és amikor megláttuk a versenyt, meg is lett az időpont, ehhez igazítottuk a többit. Aztán sokáig nem is tudtunk semmi konkrétumot, csak hogy húsz kilométer, lényegében körbe a szigeten. A sziget nagyjából olyan alakú, mint Dél-Amerika. Úgy kell elképzelni, hogy elindultunk Venezuelából a nyugati parton délnek, majd a csücsökben egy kis hurkot képezve a keleti parton vissza északnak, firssítő öt kilométerenként.

track.png

A verseny oldaláról nem nagyon derült ki semmi extra, úgyhogy eleve úgy indultunk neki, hogy valami csak lesz, nem fogunk elveszni egy ötezer fős szigeten. Nem is vesztünk, de más meglepetés azért volt. Agyaltunk, hogy milyen cipőben menjünk, végül úgy döntöttem, nem viszek stoplis cipőt, elég lesz a bordázott aszfaltos - ez közepes terepen is teljesen jó. Az azonban nem derült ki, hogy ez bizony nem lesz közepes terep. 

lundafutas1.jpg

Gondoltuk, hogy lesz benne szint - mégis csak egy szigetet futunk körbe, ahol van egy-két vulkáni kúp meg szikla, szóval szükségszerűen lesz a pályán néhány dimb és domb. Nos, volt. Úgy saccoltam indulás előtt, hogy ha nem ejtettek külön szót a szintemelkedésről, akkor nem lesz valami durva, szóval max 300 méter. Az meg lepkefing. Ehhez képest lett 755, ami már egy kicsit nagyobb lepkét feltételez. 

lundafutas2.jpg

Az elején nagyon kellemes hullámvasutazásnak indult a verseny, murvás úton, majd füves ösvényeken. Aztán kicsit bedurvult a dolog. Az első hat-hét kilométer közepesen technikás volt, oda kellett figyelni, de kifejezetten kellemes volt. Kicsit visszavette a lelkesedésem a következő nagyjából egy kilométer, amikor bokáig érő homokos köves részen kellett futni  le majd fel. Aztán jött egy olyan rész, amit szívből utálok: oldalazás. Aztán mászni fel a zsombékos domboldalon, aztán megint oldalazni, hogy a következő mászásnál már kapjak levegőt, végül egy kis oldalazás az utolsó mászás előtt. Közben szerencsére lehetett nézelődni. Hát volt is mit.

lundafutas4.jpg

Tíz kilométer után gondoltam, innen már csak lefelé mehetünk, ott meg már a szar is gurul. Hát nem. Vagyis gurul, csak nem fölfelé. Mert az odáig még rendben van, hogy ahová felmászik az ember, onnan le is jön. Még az is, hogy nincs út, csak mező.

lundafutas3.jpg

Az viszont egy másik dolog, hogy az utolsó öt kilométer egy olyan részen vezet, amelyet negyven éve beborított egy vulkánkitörés. Igen, pont olyan jól futható volt, mint amilyennek hangzik. Aprókavicsos törmelék, sziklák, egymás hegyére hányt kövek. A vulkán lábánál vezetett az út, harminc centi szélességben eltakarították a lávatörmeléket, aztán ennyi.

Az utolsó kilométereken volt hogy tíz körömmel kellett felmászni a kőgörgetegeken, majd ugyanilyen kedves terepen lemászni. Ez már igazán nem hiányzott, ráadásul szembe sütött a nap, nem is láttam az ösvényt (hahaha, méghogy ösvény, na mindegy). Végül csak meglett, a húsz kilométert két óra 12 perc alatt tudtam le, ami magamhoz képest egész jó eredmény, bőven hét percen belül maradt a tempóm, amit már futásnak nevezek szintes terepen. Soha ilyen szép helyen nem futottam még, márpedig megjártunk már néhány hegyet, vulkánt és sivatagot. Mondjuk ilyen lovak nincsenek máshol.

lundafutas5.jpg

Hozzá kell tenni, hogy gyönyörű időnk volt, ami elképesztően nagy szerencse. Ez Európa legszelesebb része, ezen a szigeten mérték a legnagyobb széllökéseket az elmúlt pár évszázadban. Emellett az eső is mindennapos. Ehhez képest a verseny napján egyetlen felhő sem volt az égen, és akkora szél fújdogált, ami épp felszárította az izzadságot a homlokomról. Ugyanez a verseny szélben, esőben gyakorlatilag az életért vívott harc lett volna. Ehhez képest így zárult.

lundafutas6.jpg

Te is gyökér vagy, amikor futsz?

A családi legendáriumban előkelő helyen szerepel az alábbi: futok ki az erdőből iszonyú fáradtan, eléhezve, szinte már szédelegve. Meglátom az én drága egyetlenemet, akinél van egy fél pohár tea vagy valami. Rám mosolyog, és kérdezi: kérsz egy kortyot? Én: mmmmrrrrrááááá, hol a pi...ban van már a céééél?! És ez nem is annyira egyedi. Egy időben rendszeresen előfordult, hasonló eset, jellemzően a befutónál vagy közvetlenül a célbaérkezés után. Megkérdezte, tőle telhetőleg kedvesen, hogy miért tartott ilyen sokáig a verseny (tájfutás), én meg rárivalltam, hogy ne baszogass már.

Persze utólag már csak nevetünk ezen, de akkor ez nyilván nem annyira nyerő stílus - egy ideje kifejezetten figyelek arra, hogy verseny közben, alatt, után ne legyek iszonyú tahó. De tényleg, ez külön koncentrációt igényel. Egyébként nem vagyok bunkó (most hallom, ahogy az ismerőseim és barátaim verdesik a térdüket a röhögéstől, de alapvetően tényleg nem vagyok udvariatlan, hisztis, örjöngő). A versenyek alatt ugyanakkor ez másképp működik - itt nem arról van szó, hogy ne húzódnék le, ha jön egy babakocsis vagy egy bringás, vagy felrúgnám a kutyákat, az árokba lökném a lassabbakat. Kifejezetten a segítőim anyázása jellemző. De miért is van ez?

Van a futásnak a flow része, amit előszeretettel hoznak elő, hogy valójában ezért futunk, mert ilyenkor eggyé válsz az aszfalttal, erdővel, te vagy maga a madárcsicsergés, szinte repülsz, az endorfin füstöl ki a füledből. Tényleg van ilyen, de a futásnak úgy egy százaléka lehet ilyen, mint a jógában a meditáció. Egyébiránt jellemzően csak futsz és nézelődsz, gyönyörködsz a látványban, esetleg szenvedsz.

A futásnak van egy sokkal jellemzőbb része is, ez a beszűkült tudatállapot. Általában akkor jön elő, amikor valamilyen teljesítmény elérése a cél. Tartani akarom azt a tempót, ami még éppen nem megőltető, ami a lehető leggyorsabb, de azért még hosszú ideig fenntartható. Vagy akkor, amikor már fáradt vagyok, de nem akarok lassítani, ezért összpontosítok, és elnyomom az érzékeimet. Nem figyelek semmi másra, mint az útra előttem, illetve arra, hogy ne fulladjak ki, épp annyit vegyek vissza, amennyit feltétlenül szükséges. Ez egyfajta játék: ki kell sakkozni, előre kell tervezni, hogy mennyit fogok még bírni fél óra, egy óra múlva, mennyi van még hátra. Kis túlzással ilyenkor egy csőben futok, a körvonalak megvannak, de az egyetlen igazi kapcsolat a külvilággal az a talaj, amihez odacsapódik a lábam.

Minél fáradtabb vagyok, és minél közelebb a cél, annál nehezebb tartani ezt az állapotot, de akkor kell igazán megtartani. Ha kizökkenek ebből, akkor hirtelen rám szakad a lihegés, hogy basszus, ez most baromira fáj, hogy éhes vagyok, fázom, melegem van, szóval bármi és minden, ami csak hátráltat futás közben. Én hajrázós típus vagyok, vagyis bármilyen fáradt is vagyok, a végét mindig meg tudom nyomni, de ez néha komoly erőfeszítést igényel, és akkor tényleg semmi, de semmi nincs a szemem előtt, csak a célkapu, és az odáig vezető akárhányszáz méter. Tájfutásnál még ott van az állandó koncentráció, hogy kapcsolatban maradjak a térképpel, nehogy a végét csesszem el - de persze elcseszem.

Ez a tudatállapot a befutó után még eltart egy ideig, rendszerint észre sem veszem a célban a frissítőt, csak ha a kezembe nyomják. Na, és ilyenkor talál meg az én drágám, hogy szia, kérsz teát? Ööö, nem. Az én szemszögömből: legközelebb be akar mászni mellém az egyszermélyes hálózsákba; megkérdi, nem láttam-e a napszemüvegét, miután kikúsztam egy földrengés sújtotta házból. Az ő szemszögéből: jaj, végre itt van, jó ég, de fáradt, hogy tudnék segíteni... mekkora paraszt, jó hogy nem harapta el a torkomat! 

Ne tudom, lehet-e ezt normalizálni, mindenesetre megszoktuk, hogy hasonló szituációban én beszélek először. Ha már képes vagyok kulturált kommunikációra, akkor nagy baj már nincs. Hosszabb, kimerítőbb verseny után azért még nagyjából fél óra, mire teljesen megérkezem a földre. Iszik, ül, liheg, öltözik, visszatért.

Nyújts, ki tudja, meddig nyújthatod!

Igen, igen, nyújtani kell. Ezt minden futó tudja. Azért elég sokan mégis magasról szarunk rá. Jaj, hát ez most csak egy hatos volt, amúgy is menni kell a gyerekért, dolgozni, verseny után meg kinek van kedve belefetrengeni a dzsuvába, nem? Nem.

A maratoni felkészülésem során nagyon fegyelmezetten nyújtottam, komolyan vettem. Szilveszterkor futottunk egy 25-öst Zalaegerszegen, és utána a tornateremben csináltam a felfelé néző kutyát és egyebeket ezerrel, mint a kisangyal, néztek is páran, hogy ez most miféle produkció. De nem érdekelt. Hozzá kell tenni, hogy elég komoly csípőfájdalmakkal futottam be, úgyhogy magasról nem érdekelt, ki mit gondol, fontos volt a nyújtás. Jártam ezen kívül gyógytornára is, hogy az összes merevséget, letapadást, csomót és akármit eltüntessük. Eljutottam oda, hogy ment a 35 fájdalom nélkül.

Aztán elmúlt a verseny, és én nekiálltam lazázni. Mert hát én akkora májer vagyok, hogy a babatávok után már nekem ugye nem is kell nyújtani. Ennek a fantasztikus hozzáállásnak köszönhetően most, április végén gyakorlatilag minden tagom fáj. Jó, nem nagyon, de ahhoz képest, hogy egyáltalán nem kellene fájnia sehol, ez aggasztó. Hozzá kell tennem, hogy ezt a hónapot nem is nagyon húztam meg, sokat pihentem, vagyis semmi, de semmi nem indokolhatja a fájdogálást. Csak hogy egyértelmű legyen: vádli, jobb comb elülső és belső része, jobb fenék teteje (vagy mi, ami még nem a derék, hanem alatta, a csontnál), csípő. Ezek konstans fájnak - nem erős fájdalom, vagyis akármennyit tudnék futni így, nem zavaró, de mégis ott van, ha fogat mosok, akkor is.

Ehhez jött a hát. Ilyen is volt már többször. Pár évet jógáztam, azóta nem fájt a hátam, ha mégis, akkor pár ászanával letudtam a dolgot. Egészen mostanáig. Ez most nem megy. Egyrészt nem használ, másrészt ma már gyógyszert is be kell vennem, hogy éjszaka tudjak aludni. Rendszerint pár napig tart. Egyre rosszabb úgy két-három napon át, aztán hirtelen sokkal jobb lesz. A mélypont az volt, amikor gyógyszer nélkül nem tudtam megfordulni az ágyban és a levegővétel is fájdalmat okozott. Most nem ennyire rossz a helyzet, de azért boldog nem vagyok.

Mivel a gyógytornásszal konzultálva bizonyos dolgokat kizártunk, vagyis nem vese, nem idegbecsípődés, meszesedés, maradt a letapadt, ki nem nyújtott izmok bosszúja. Ha a futás után nem nyújtunk le, akkor a nyaktól a bokáig végig haladó izomcsoport bármelyik részén előjöhet a gebasz. A csámpásság, a lúdtalp, a félreterhelés mind megmutatkozhat egy jó kis letapadásban, csomóban, ha pedig a nyújtással ezt nem próbáljuk meg kompenzálni, akkor egyenes út vezet a fájdalomhoz.

Ennyi a történet. Ma is kaptam egy videót a hát és a gerinc nyújtásáról. Itt van.

Ezen kívül megnéztem már vagy ezer másikat a csípő erősítéséről, nyitásáról. Ezeket korábban napi szinten csináltam, de nincs mese, ha nem csak a villamos után akarok futni, vissza kell térni ezekehez a gyakorlatokhoz. Kinek mi a gyengéje, ugye. A talpam elbír hosszú távokat, nincs vízhólyag, görcs, semmi. Viszont a csípőm és ezzel együtt a hátam igényli a folyamatos karbantartást.

Volt pár éve ez a marhaság, amikor egy pálcikaember mellé írtak effélét: Ő itt Memuka. Memuka nem nyújt rendesen futás után, ezért ma már mindene fáj. Ne legyél olyan hülye, mint Memuka. Nyújts!