A hosszútávfutó naplója

Milyen fejlesztésnek örülnének a futók Budapesten?

2019. augusztus 30. - Memuka

Hamarosan gőzerőre kapcsol az önkormányzati kampány, hegyekben állnak majd a beígért fejlesztések, küztük ezer kilométer kerékpárút és nyolcvan hektár őserdő telepítése. És persze nem csak Budapesten. De milyen beruházás, fejlesztés lenne igazán kívánatos? Mondjuk egy futónak. NEM politikai tartalmú bejegyzés!

A bringa mellett Magyarországon a futás a legnépszerűbb sport. A kerékpáros közlekedéshez elengedhetetlen az infrastruktúra fejlesztése, nemcsak a városban, hanem a települések közötti szakaszokon is. Viszonylag könnyű belátni, hogy az a keskeny kis aszfaltcsík nagyon sokat számít, ha hosszabb túrára mennénk - főleg ha gyereket is vinnénk - és a városi bringás közlekedést is biztonságosabbá, könnyebbé teszi. A kerékpárutakat főként a városon kívül a futók is használják, ami kulturált viselkedés mellett (nem az út középen kocorászol full hangerőre állított fülessel, hogy le se lehessen csingelni) nem okoz konfliktusokat.

De ezen túlmenően a futóknak más beruházással is lehetne segíteni. Az utóbbi években nagyon nagy divat lett rekortán pályákat építeni, ami egyrészt nagyon jó, mert a kezdő futók kellemes talajon tudják elkezdeni az edzést. Másrészt a jellemzően néhány száz méter hosszú rekortán pályák nem jelentenek alternatívát a hosszabb távokra. Persze lehet körözni, de én például nem lennék túl jó metróvezető, mert két kör után már halálosan unom a kerengést. Arról nem beszélve, hogy rendszeresen körözgetni csak nagyon kevesek tudnak.

Adva vannak tehát ezek a remek kis pályák - nyilván nem két fillér felépíteni és karbantartani -, de a Margisztigeti ötkilométeres kört leszámítva én nem szoktam tömegeket látni rajta, inkább gyerekek szórakoznak, mert ezeken a pályákon lehet csapatni a kis biciklikkel. Szóval nem tudom, kinek építik ezeket, de a futók jelentős része biztos nem használja, mert egyszerűen túl rövid.

Nem, nem kellenek húsz kilométeres rekortán pályák. Van ennél sokkal fontosabb dolog is. A klotyó és az ivókút. Ez a kettő lenne a legnagyobb segítség minden olyan futónak, aki öt-tíz kilométernél többet szokott futni. Ma kifutottam Budafokig, és a vasútállomástól nem messze betértem egy újonnan épített játszótérre. Mert van ivókút - és vécé is, de az most nem kellett. Egy hosszabb menetnél legalább egy liter vizet iszom, és nem akarok teveként ennyit cipelni magammal. A kis kulacsaimat viszont nem nagyon tudom tölteni. Néha komoly dilemma, hogy hogy oldjam meg a vízpótlást. (A kép illusztráció, nem Magyarországon készült.)

kut.jpg

Az lenne az igazán nagy hozzájárulás és támogatás a futók számára, ha tök egyszerű ivókutatkat telepítenének a népszerű útvonalak mentén. Nem kell kilométerenként, de értelmezhető távonként. A vécé a másik, talán ezt nem kell részletezni. Az erdőben megoldjuk, de a városban nem szívesen állok neki bokrozni. Márpedig sokszor nincs már választás. És ez elég gáz. Pár éve Isztambulban felfedeztünk egy turisták által nem nagyon ismert parkot, ahol több futóútvonal is található, és van vizesblokk. Ott már elektronikus jegyrendszer van, úgynevezett Isztambul kártyával lehet utazni, és ezzel a kártyával be lehet menni a parkban telepített budiba is - egy buszjegy az ára. 

Ennél jobb megoldást nem láttam máshol sem. Az ivókút egyszerűbb, abból több is elférne a városban. A klotyó meg természetesen ne legyen ingyen, működjön érmével vagy bankkártyával, és kamerázzák be a környékét, hogy ne lehessen tönkretenni. És hát persze jön a hol kérdése. A legtöbb futóalkalmazás gyűjti a népszerű útvonalakat, vagyis azokat a szakaszokat, ahol sokan futnak. Ezen adatok felhasználásával ki lehet ókumlálni, hogy hová lehetne és hova kellene vizesblokkokat telepíteni. Városliget, Gellért-hegy, Tabán, Infopark. Nem kell szuperszonikus pálya, nem kell öltöző, nem kell értékmegörző sem. Csak budi és víz.

Miért jó egyedül futni?

Eleinte G-vel együtt futottunk, de aztán lassan rájöttünk, hogy mindkettőnknek jobb, ha különválunk. A legtöbbször teljesen más időpontban megyünk, de ha együtt is indulunk el, például a Normafára edzeni, hamar elhagyjuk egymást. Ennek egyrészt praktikus oka van: más a ritmusunk, így mindketten tudunk menni a magunk tempójában, a végén meg megvárjuk egymást. Másrészt szeretek egyedül futni, így nem is szervezek csapatos futásokat, és nem nagyon csapódom senkihez.

De mi is jó ebben? Alapesetben is szeretek néha egyedül lenni, és nem folyton pofázni. Ez meglepő lehet, mert társaságban sokat jár a szám, mindenről van véleményem, amit okvetlenül el is kell mondanom. Viszont vannak helyzetek, amikor nem szeretek beszélni. Futás közben szeretek a futásra figyelni. Vagy nézelődni. Vagy követni a tervezett útvonalat. Vagy egyszerűen csak monologizálni. Elég ritkán adatik meg, hogy egy-két órán át szabadon csaponghatnak a gondolataim, és szeretem ezeket a helyezteket kihasználni. 

Épp ezért vágtam bele szívesen a szülinapi kihívásomba, amikor is 39 kilométert terveztem futni Karmacs és Zalaegerszeg között (a strandra a szülinaposok 10 forintért bemehetnek, mi meg épp Hévízen voltunk, így adta magát, hogy futva menjek a strandra). Végül nem jött össze csak 35 kilométer, mert elkezdtem szédelegni a napon, és sehol se volt egy nyomós kút, hogy lehűtsem a fejem, úgyhogy inkább odahívtam G-t és beültem a kocsiba kicsivel a cél előtt. Na mindegy, nem ez a lényeg.

Egyedül futni hosszút felszabadító. Teljesen más, mint a szokásos 8-10 kilométeres edzések. Ha hosszúra indulok, sokszor egyedül is megyek az indulási ponthoz, ami már felkészülést jelent a futáshoz, ilyenkor már nem beszélgetek, nem zsizsegek. Elindulni mindig izgalmas, hiszen nagyjából tudom, hogy milyen környezet vár rám, hol lesznek kilátópontok, pihenők, kutak, erdők. Erdőben futni sokkal kellemesebb, felszabadítóbb élmény -  kutatások szerint a fák látványa egyébként is jó szorongás ellen, hát még az erdő a maga szagaival és hangjaival.

_20190823_202037.JPG

Az erdőben sosem vagy magányos, ha egyedül vagy. Ezt az élményt egyszerűen sokkal jobb egyedül megélni, semmint pofázni és csacsogni mindenféle hülyeségről. Szívesen beszélgetek hülyeségekről, de futás után egy kocsma kertjében egy sör vagy fröccs mellett. Vagy mittudomén. De nem az erdőben. Kellemetlen is kicsit, ha valakivel futok, akkor feltétlenül beszélni kellene, de nekem ehhez nincs kedvem, ott és akkor nincs mondanivalóm. Versenyeken is alig várom, hogy szétszakadjon a mezőny, és végre magam legyek.

Persze nem csak arról szól az egyedül futás, hogy szaladgálok, mint tündék a Gyűrűk Urában selyemfüvön dalolászva. Néha káromkodom, néha ordítok, sőt bőgni is szoktam - leginkább akkor, ha hatcentis pókok között kell dzsungelharcot vívnom, vagy ha jeges hegyoldalban kell egyensúlyoznom kilométereken át. Ez része a dolgoknak. Ez a para javarészt meglenne társasággal is - jó nem ennyire harsányan.

Egyedül mindent fokozott intenzitással ér meg az ember, és nekem a kellemetlen oldal egyszerűen nem olyan rossz, mint amennyire felemelő a jó oldala. Egyedül felállni a csúcsra, egyedül körülnézni a kilátóponton, egyedül célba érni sokkal nagyobb erőt ad, sokkal inkább fejbe ver, mint amennyire nehéz egyedül átlendülni a holtponton, egyedül átvergődni a susnyáson vagy egyedül helyre rakni magam egy kisebb elkavarás után.

vadallo.jpg

Az is igaz, hogy az egyedül futáshoz elég jól kell ismerni magunkat. Az nem jó, ha kinn a terepen szembesülünk a félelmeinkkel, ha beparázunk egy kis eltévedéstől vagy rettegünk a vaddisznóktól. Én nem félek jobban az erdőben, mint késő este a belvárosban, sőt egy éjszakai pesti aluljárót sokkal hamarabb elkerülök, mint bármilyen erdőt.  

Kipróbálnád a tájfutást? Gyere most!

A tájfutást elkezdeni felnőtt korban outsiderként elég nehéz, teljesen ismeretlenül pedig szinte lehetetlen. Kell legalább egy ismerős, aki mutat egy-két térképet, elmagyarázza, mi micsoda, ajánl neked megfelelő versenyeket, megígéri, hogy minden körülmények között kimenekít az erdőből (nem fog, majd kitalálsz), és kell a nagyon nagyon nagy elhatározás, hogy te (én) mostantól éveken át stabilan szívatni fogod magad hobbi és szabadiősport címén.

Mert a tájékozódás iszonyú nehéz - Pesten járva még ma sem mindig tudom, melyik irányban van a Duna -, ha nem gyerekkorban kezdi valaki a térképezést, akkor soha nem lesz igazán profi, legfeljebb eljut arra szintre, hogy már nem téved el és az ellenőrző pontokat is komolyabb küzdelmek nélkül megtalálja - vagy nem. A terepviszonyokat könnyebb megszokni, ráadásul bárminemű terepfutás a későbbiekben bébikönnyű lesz, hiszen ott mindig van út, úton futni meg a tehén is tud. 

A legjobb belépő ehhez a sporthoz valamilyen parkverseny vagy városi sprint. A terep barátságos, a tájékozódás könnyebb és nem kell az eltévedéstől vagy vaddisznóktól félni. Természetesen egy városi verseny is lehet nagyon technikás, például a Budai vár vagy a Gellért-hegy, de ezek kivételek, a sprintek általában könnyen megfejthető feladványok. Ilyen egy tipikus parkverseny térképe a Feneketlen-tónál (ez épp hibás, mert hiányzik a cél, de a lényeg rajta van).

_20190812_104116.JPG

A parkverseny kipróbálására most, a 20-i hétvégén kiváló alkalom is kínálkozik, egészen különleges és érdekes helyszínen. Az egyik legnagyobb tájfutó rendezvény itthon a Hungária Kupa, ami egy ötnapos verseny, jellemzően augusztus 20-a környékén. Minden évben más egyesület rendezi más helyszínen, nem nagyon lehet tehát elunni. Az idén Mórahalom lesz a központ, ahol egyébként éjszakai városi verseny is lesz, de a főbb futamok természetesen az erdőben (pusztában) lesznek. A normál futamok mellett mindig van egy sprint, ez most Ópusztaszeren lesz. 

A sprint távok nem hosszúak, két-három kilométert kell csak megtenni a jurták és honfoglalás korát idéző tereptágyak között a pontok után kajtatva, vagyis akár sétálva is be lehet érni sötétedés előtt. Ha valakit csak ez a futam érdekel, nevezhet csak erre, akár a helyszínen is, nem kell mindenáron a teljes, ötnapos versenyt végigcsinálnia. Ez a helyszín azért is különleges, mert egy igazán egyedi és mókás kiegészítő futást is ki lehet próbálni majd.

Ez pedig a labirintus. Igen, ez pont az, aminek hangzik. Adott egy labirintus, benne pontokkal, amelyeket meghatározott sorrendben kell megfogni - a lehető leggyorsabban. Általában ez úgy szokott kinézni, hogy szalagokkal van kiejelezve a labirintus maga - mint a reptéren a szalagos kordonozás a biztonsági ellenőrzésnél, kívülről meg lehet kacagjogni azon, hogy ki mit szerencsétlenkedik. Itt egy tipikus labirintustérkép.

_20190812_104150.JPG

Ez most egy kicsit más lesz, mert a Csillagösvény Labirintus lesz a helyszín, ami egy igazi, élősövény alkotta labirintus. Szóval nem lesz meg az a könnyebbség, mint a szalagnál, hogy oldalra nézve így-úgy be tudjuk tájolni magunkat. Kőkemény szívás lesz, gondolom, elég sűrűn szállnak majd a bémegek a szélben, én legalábbis gondoskodni fogok a jókedvről, valószínűleg elátkozom százszor Pusztaszert. A labirintusban a leghosszabb pálya két kilométer hosszú (ez az ideális útvonalat jelenti), a legrövidebb egy kilométer, szóval fizikailag nem megerőltető. 

Ugyanitt ki lehet majd próbálni a tájfutó GPS-t vizuális támogatás nélkül párkapcsolatépítő jelleggel. Ez a MobilO, vagyis a molbilos tájfutás, amikor is az egyik embernél van a térkép, a másik pedig fut és keresi a pontokat. A futó az instrukciókat telefonon kapja a térképes társtól, aki a célban ülve navigál. Az alábbi párbeszéd teljesen tipikus egy MobiO-n főleg köztem és G között:

-Jó, akkor most menj az út végéig és fordulj balra.

-Oké (lih-lih-lih). Nincs balra út.

-De.

-De nincs, csezdmeg!

-Akkor mi van ott?

-Semmi.

-Azon túl?

-Bokor. Meg egy bódé baloldalon.

-Aha, várj (...) előtted van a bódé, nem?

-Nem, mondom, hogy balra.

-Jó, balra, de inkább előtted, nem?

-Akkor előttem, leszarom. Merre menjek?

-Kerüld meg a bódét balról, aztán egyenesen tovább, ott egy nagy dzsindzsa a kerítés sarkánál. Megvan? Ott a pont.

- (lih-lih-lih) Megvan a rohadék.

Ha valaki kedvet érez, hogy kipróbálja ezt a versenyt, csak egy tájolóra lesz szüksége - bozótruha, lábszárvédő nem kell, csak kinn az erdőben. Olcsó tájolót lehet kapni a kék-fehér sportáruházláncnál, első körben annál nem is kell jobb. A pontoknál egy csipet (dugóka) kell odaérinteni az ellenőrző dobozhoz, a csipet a futás végén kiolvassák, így lesz meg az eredmény. Ilyet lehet bérelni minden versenyen. Gyertek, mert az jó lesz nektek.

Az Etnán futni és nem meghalni

Kell egy kamásli. Eddig is sejtettem, hogy kellene, de most már biztos is, mert ide legalább még egyszer visszajövünk, és ki tudja, hány hasonló futást tervezünk még. Kilencedik alkalommal rendezték meg az Etna Trailt, ami egy háromnapos verseny négy távval és az idén a füstölgő és lávát köpködő Etnával.

etnaindulas.jpg

Mi a 24 kilométeres távot választottuk (mellette volt még 94, 52 és 12 kilométeres is, a leghosszabbat egyébiránt egy magyar futó, Bartha Bálint nyerte), a verseny az 1500 méter magasan lévő síközpontból indult, majd felkacskaringózott egészen 2200 méterig, majd ismét visszatért a síközpontba. Összesen 1100 méter szintet vettünk fel.

Az első hat kilométer egyfajta bemelegítés (vagy beetetés) volt, kellemes dimbeken-dombokon vezetett az ösvény a hűvös fenyvesben. A tisztásokon sarjadozó pajzsika és valamiféle bíborszínű virág jelezte, hogy ez alapvetően zord vidék, nem a klasszik mediterrán táj. Nem is volt nagyon meleg, épp húsz fokban indultunk. Az első frissítő után aztán elkezdődött az igazi verseny.etnapajzsika.jpg

Még mindig az erdőben haladtunk, de már fölfelé. Néhol volt pihentető sík rész a pályában, de azért nagyjából 12 kilométerig keményen emelkedett. Még mindig jobbára erdős tájon haladtunk, de ahol megritkultak a fák, már fekete kövek uralták a vidéket. Az első igazi erőpróba a 12 kilométernél elhelyezett frissítő előtti néhány száz méteres szakasz volt, amikor szinte négykézláb, de legalábbis fától-fáig lehetett haladni fölfelé. Egy lánnyal másztunk egymás mögött, néha meg-megállva lihegni, mint a nagymamák, akik hónuk alatt cipelik a dinnyét a hetedikre, mert rossz a lift.

etnafak.jpg

Fontos tényező, hogy itt még volt ösvény. Aztán ez a fákkal, erdővel együtt lassan-lassan eltünedezett. A szélvédettebb horpadásokban kisebb csoportokba verődbe még dacoltak a heggyel a fák, de az uralkodó szín itt már a szürke és a fekete volt. Amerre a szem ellátott kisebb-nagyobb buckák, dombok követték egymást, a legtöbbnek vékony ösvény vezetett a gerincén. Fantasztikus élmény volt itt futni, annyira, hogy le is tértem a pályáról, nem néztem a szalagozást, csak követtem egy fickót, akiről kiderült, hogy csak egy túrázó. Száz métert tettem csak meg, mikor gyanús lett, hogy nincs szalag, szétnéztem egy kicsi dombon, és fordultam is vissza.

etnalanka.jpg

Nem tartott sokáig ez az idilli állapot, mert 13 kilométernél elkezdődött az igazi kemény menet fölfelé. Itt már nem voltak utak, vagy csak nagyon nagy jóindulattal lehetett a köves, sziklás akármit ösvénynek nevezni, cserébe pergő kavics, térdig érő sziklatorlaszok és kézzel-lábbal közlekedés annál inkább. Még indulás előtt megnéztem a szintmetszetet, amely szerint 15,5 kilométernél volt a pálya legmagasabb pontja, onnan már csak lefelé kell csorogni. Csak odáig kell felérni.

etnafak_1.jpg

Ezt mantráztam, miközben küzdöttem fölfele a sziklákon olyan lassan, hogy az órám helyenként nem is tudta mérni. Még így is meg kellett néha állnom levegőért kapkodni. Nagyjából 2000 méteren lehettem, nem mondanám egyértelműen, hogy légszomjam volt, de valószínűleg itt már érezhetően kevesebb volt az oxigén. Utólag megnéztem a pulzusom, egyszer sem ment 180 fölé, márpedig bőven 180 felett sem szoktam érezni ilyen ólmos fáradtságot, vagyis egyszerűen a levegő fogyott el.

A mászás végén már nem volt növényzet, csak szürke és fekete kőtömbök és kavicsok, mellettünk hatalmas kaldera, azon túl pedig a központi kráter. Előző nap köpködött, folyt a hegy oldalán a láva, tátott szájjal néztük az autópályán haladva, a versenyen azonban csak füstölgött. Néha olyan hangokat hallottam, mint mikor egy billencsről ömlik le a terméskő rakomány, de be kellett látnom, nincs az a billencs, ami ide feljön. Szóval ez csak az Etna lehet. Ott dübörgött a kaldera túloldalán.

etnakrater.jpg

Gondoltam, túl vagyok a nehezén, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. A lefele menetel azt jelentette, hogy a hegyoldalban bokáig érő kavicsban kellett oldalazni, majd amikor már azt hittem, belehülyülök, ugyanezen a terepen jött a hullámvasutazás. Nem voltak nagy emelkedők vagy mély völgyek, de a terepviszonyok rendkívül megnehezítették a haladást. A látvány ugyanakkor csodálatos volt: pamacsokban nőttek öt centi magas szúrós bokrok és valami kamillára emlékeztető sárga virág, élénk kontrasztot képezve a fekete kavicsrengeteggel. A bokrokban milliónyi szöcske izgett-mozgott, egy szélvédett horpadásban hallani is lehetett folytonos zizegésüket.

etnaviragok.jpg

A lejtőkön könnyű volt csapatni, csak bele kellett engedni a lábam a kavicsba, fölfelé ugyanakkor a cipőmbe ömlő kavics szúrni kezdett – visszautalnék a bejegyzés első mondatára, ilyen terepre kell a kamásli. Kétszer kellett megállnom kiönteni a kavicsot a cipőmből. Húsz kilométerre volt meghirdetve a harmadik frissítő, gondoltam, addig kell kibírni, hiszen az már biztosan út mellett lesz. Ez egyrészt így volt, másrészt az az út annyiban volt csak jobb, hogy a kicsi helyett bazinagy kavicsokkal volt tele.

osveny_1.jpg

Az utolsó részen úgy voltam vele, hogy már csak négy kilométer, innen már becsorog a híg fos is (nagyjából ilyen friss voltam), amikor megláttam egy kanyar után, hogy kis alakok küzdik magukat fölfelé egy sípályán. Ez minden bizonnyal a szervezőség szlusszpoénja volt, hát annyira nem értékelte ott senki. A befutó előtt még egy utolsó szinte négykézlábas mászás nyomta ki belőlem az utolsó energianyalábokat, de onnan már tényleg csak pár száz méter volt hátra.

etnacel.jpg

Az órám szerint 22 kilométer volt a pálya, és a kiadott itiner szerint is, de spongya rá, ez egy 24 kilométeres verseny volt. Eredetileg három órás menetidőt számoltam, de nem vettem figyelembe az alábbi aprócska tényezőket: nincs út és nincs levegő a pálya jelentős részén. Így végül négy óra 17 perc lett. Olyan fekete volt a lábam, mintha szenet bányásztam volna, a hátamon fürdővízzé melegedett zsákos vízzel lezuhanyoztam a legretkesebb testrészeimet, felvettem a szandit, a rózsaszín ruhát és felfaltam a jól megérdemelt pastámat egy tonna parmezánnal fűszerezve.

Etűdök szerencsétlekedésre és sportórára

Igen, felültem én is a vonatra, megvan az első futóórám. Rögtön a mindent tud kategóriába csaptam, kihagyva  a "következő tudja majd ezt is" köröket. A navigációt és a térképkövetést nem fogom használni, mert egyrészt nem bízom a navigációban, másrészt nem látom a térképet még a telefonon se normálisan, nemhogy egy 4X4-es korongon. Meg ezen a vonalon nem is tud mindent a cucc. (Nem, nem szponzorált tartalom, sajnos nem ajándékba kaptam a cégtől, hanem vásároltam.)

Az egész órásdi nagyjábój az alábbi ütemezéssel ment végbe - kábé fél év alatt. Á, nem kell nekem óra, van csúcsmobilom, nem költök még egy luxikütyüre... A telefont nem ügy vinni, csak öv kell... De jó lenne néha nem szarakodni ezzel az övvel... Mindegy, nem kell óra, biztos drága... Na, mennyibe is kerülnek az olcsó órák? Hát, ja, egy 20-30-as tételt még ki is fizetnék érte... Mit is tudnak ezek? Hát sokat azért nem, pedig a GPS az azért tutira kell... Na, máris megérkeztünk a 40 ezres tartományba... Meg azért ha nem viszek telefont, akkor zene is kéne... Jaj, anyám, Vivoactive 3 Music a kis neve neki!!! Hol is járunk forintilag? Hopsz, 90 ezer. Még jó, hogy nyáron van a szülinapom. Így lett meg Garminka. 

A legnagyobb parám az volt, hogy túl nagy lesz a kezemre, ki fog lógni - kábé gyerekméretű a csuklóm. Nos, pont jó, a 4,5 centi széles csuklómra ippeg passzol az óra, és szerencsére végig lyukas a szíj, úgyhogy a szorosra húzással sincs gond. 

garminka2.jpg

Alapból nem olvasok el semmiféle útmutatót semmilyen kütyühöz, mert akkor jó a gép, ha rizsa nélkül is lehet kezelni. Ez eddig bejött telefonnal, tévével, mindennel. Az órával csak félig. Az órán egyetlen gomb van, ahol a régi őskövületeket fel kell húzni. Ezt leszámítva a képernyőt lehet érintőnyomkodni. Pillanatok alatt mindent beállítottam, mire a villamossal hazaértem, letöltöttem az appot, kapcsolódtam, azonnal fellángolt a szerelem, a gép okos, kezelése logikus, a csuklón mérő szenzor rögtön hevesebb szívverést rögzített, hát mi kell még a harmonikus kapcsolathoz?

Azért nem árt megismerni egymást. Ki akartam próbálni az edzésrögzítést. De nem ment. Nyomkodtam, mint az idióta a képernyő menüjeit, már mindent tudtam, csak épp a futásmérést nem tudtam elindítani. Nem lehet ez ennyire bonyolult! Nem is az. Csak annyira hozzászoktam az érintőképernyőhöz, hogy mindenáron ott akartam megoldani a problémát. Aztán kaptam segítségül egy videót, és a gordiuszi csomó egyszerre atomjaira hullott. A kerek kis fizikai gombot nyomva lehet edzést indítani, a beállításokra van az érintőképernyő.

Baszki, szőkenő, pedig korábban is nyomkodtam, de nem történt semmi. Nem tudom, hogy lehettem ennyire balfék, de vagy túl erősen nyomtam, vagy túl sehogy, nem reagált a kis rohadék. Mindegy. Volt negyven éve egy kabarétréfa, amikor Lorán Lenke hűtője elromlik, és hiába kérdi a szerelőket, semmit sem tudnak mondani, már mindenki az idegösszeomlás szélén áll. Majd LL pár centit elhúzza a faltól a hűtőt. És az beindul. Hát kábé így éreztem magam.

Az óra mobilappon és számítógépes szoftveren keresztül kommunikál a telefonnal és a laptoppal - előbbi a Connect, utóbbi a Garmin Express. Ezeken keresztül lehet megnézni a napi teljesítményt, edzést, a rögzített útvonalat és ezernyi dolgot. Lehet ezerféle edzésterv közül választani vagy sajátot gyártani és átküldeni az órára, így csak követni kell az utasításokat. Azóta megvolt a teszt, működik, szép és okos természetesen, azt is be lehet állítani, hogy edzés közben milyen adatok legyenek láthatók - vagy a térkép, ugye.

Saját tárhelyre lehet feltenni zenét - nem lehet csak úgy áthúzni, csak a kezelőprogramon keresztül. Spotify fiókkal is össze lehet kötni az órát, ehhez a Connet IQ-ról kell letölteni a szükséges szoftvert - van itt egyébként térkép és mindenféle adatmező, elemző cucc, csicsa, játék és szirszar rogyásig.

garminka.jpg

Térképalkalmazás - egyelőre alapbeállításként a Central Park. Ezt én az íróasztal mellett sem látom, nemhogy futás közben, de ha valaki igényli, ilyet tud.

Szempont volt a választásnál, hogy össze lehessen kapcsolni a Runkeeper fiókommal, mert nem akartam öt év edzésadatait kidobni a szemétbe - ezért eleve a kompatibilis Fitbit, Garmin és Polar órák jöttek számításba. Az összekapcsolás pillanatok alatt meglett, a Runkeepernél kellett beikszelni egy fület és szevasz, az órás edzés automatikusan megjelent az alkalmazásban is, ez több mint csodás.

Gondoltam, egy füst alatt átviszem az edzéseket a Garmin fiókba is, legyen minden egy helyen. Próbaképp másfél év adatát exportáltam. Ez annyira jól sikerült, hogy az exportált adatokat a Runkeeper azonnal vissza is másolta magához, így sikerült kábé száz edzést duplikálni. Ezeket viszont csak egyesével lehettt kitörölni, egyenként öt kattintással. Kár, hogy azt nem tudom megnézni, mennyi extra kalóriát égettem el a felesleges törölgetéssel.

Már most látom, hogy szeretni fogjuk egymást ezzel a kis eszközzel, mert az egész felépítése annyira logikus, annyira kezes kis cucc, hogy menet közben is könnyen lehet állítgani és nyomkodni. Remélhetőleg nem fogom se elhagyni, se összetörni, így évekig remek kis futótársak leszünk. Az órához persze blútótos füles is kellett, de ez egy másik történet, amelynek elmesélésére egy más alkalommal kerül majd sor.

5 félig hülye kérdés, amit feltehetsz egy futónak

A futók rendszerint tagok egy-két, esetleg huszonhat futócsoportban, ahol kedvükre "szakmázhatnak", félszavakból megértik egymást, PK, PB, VO2, flow és achilles orrba-szájba. Aztán néha kikeverednek ebből, pontosabban bekeverednek a nemfutók dzsungelébe, és szembesülnek egy csomó teljesen értelmetlen kérdéssel. Mondhatni az axiómáinkat kérdőjelezik meg. Vannak a teljesen értelmetlen körök - valójában nekem nincs szükségem mozgásra, mert egészséges vagyok, illetve a sok sportoló hal meg csak úgy szívrohamban, szóval ne mondd, hogy ez jót tesz - és vannak a szimplán hülye kérdések. Előbbivel nem érdemes törődni, utóbbin viszont akár el is lehet gondolkodni.

1. Nem unalmas?

Rövid válasz: Nem. (még rövidebb válasz: De.) 

Azért futok, hogy szép tájakra jussak el, szóval nem, nem unalmas, egyáltalán nem az, sőt. Persze ahhoz, hogy ne haljak meg 25-30 kilométeren, kell a kondi, kell a rendszeres edzés. És nem lehet minden futást új útvonalon megcsinálni. Sok esetben azért sem, mert nem lakunk olyan helyen. Marad a körözés, vagy a jól bevált útvonalak. És igen, ez tud rohadt unalmas lenni, még akkor is, ha minden futást össze lehet vetni az előzővel, és elemezhetjük, hogy mi volt jobb, rosszabb. Ráadásul egy verseny is lehet baromi unalmas. Egyszer futottam a Zúzmarán, kinn a Hungexpón, de soha többet. Három kör, ami nekem már önmagában merő unalom, végeláthatatlan tekergés, hogy valahogy meglegyen a nyomorult 21 kilométer. Szóval lehet unalmas is, ahogy minden az életben.

2. Ha futsz, miért nem nézel ki úgy, mint egy atléta?

Rövid válasz: B+

A futás elsősorban nem arra való, hogy atom testünk legyen. Egyébiránt pedig az atléta azért néz ki úgy, ahogy, mert neki ez a munkája. Én meg jobb híján villanyszerelő, buszsofőr, csecsemős nővér, bolti eladó stb. vagyok. Saját tapasztalat alapján évi ezer kilométerig semmi különleges dolog nem látszik a testen. A kondin igen, vagyis utolérjük a fröccsöntött motorral száguldozó gyereket, lihegés nélkül felszökellünk a tizedikre, de nem, nem nézünk ki "úgy". Ahhoz már egy más távlat kell. Ha havonta lefutunk egy maratont, évente meg két-háromezer kilométert, akkor annak már lesz látszatja. De többnyire nem ez a cél.

3. Hogy lehet ezt megszeretni?

Rövid válasz: Fingunk sincs

Igen, én is utáltam a futást a suliban, az utolsók között voltam és igyekeztem ellógni, elsunnyogni. Aztán sokáig bringáztam, de valahogy beleuntam, nyüglődésnek éreztem. Aztán elkezdtem futni lesz ami lesz alapon, és lett. Erre nincs racionális magyarázat. Kipróbáltuk, és bejött. Nem a sikerektől vagy az edzettségtől függ, csak attól, hogy egy láthatatlan kallantyú bekapcsol vagy sem. Ha bekapcsol, akkor nagyjából el van döntve a dolog, ha nem, akkor meg hiába erőlködünk, végül ki fog vetni a rendszer magából.

4. És ha lefutottad a maratont, akkor is futsz majd tovább?

Rövid válasz: Ha elmentél egyszer nyaralni Hawaiira, utána is mész még nyaralni?

A maraton egy kicsit túlmisztifikált dolog. Nagyjából olyan, mint a szőrös hónalj: az igazi nőnek ilyenje nincs, az igazi futó meg megpróbálja a maratont. Vagy lefutjuk, vagy nem, nem ettől lesz valaki jó futó. G például valószínűleg sosem fog maratont futni, mert nem bírná a térde. Attól még ugyanolyan sportoló, mint én. Másrészről ha megvan a maraton, másnap azt mondjuk, hogy ezt a szart soha többet, de aztán rendszerint két hét múlva már megvan a következő, amire mennénk. Szóval sosem az a fontos, ami megvolt, hanem az, amire készülünk.

5. Nincs lelkiismeretfurdalásod amiért ennyit futsz?

Rövid válasz: Nincs/De van

Ez gyakran felmerülő kérdés, főként nem futó rokonok kérdezik a gyerek, a párunk, a kutya és a postás nevében és védelmében. Elég igazságtalan kötözködés ez. Egyrészt természetesen néha van rossz érzés bennünk, ha elmegyünk egy-egy versenyre, másrészt ha a kanapén dögölve töltenénk ugyanezt az időt, az sem lenne túl hasznos az utódnevelés szempontjából, azt mégsem kritizálják általában az aggódó rokonok. Kényes egyensúlyról van szó, amibe valójában egyáltalán nem illik kívülállóként beleszólni.

Futótúra át az Eyjafjallajöküll kráterén

Ez a poszt részben tartalmaz futást: végül is futottunk is, emellett pedig megemlítem majd Kiliánt (ő a terepfutás császára, istene és pápája egy személyben).

Régóta dédelgetett álmom volt egy bizonyos túra, a 25 kilométer hosszú Fimmförduháls. Nagyon nehéz összehozni, de most végre sikerült. A nehézséget egyrészt az jelenti, hogy Izlandra kell menni, a másrészt az, hogy nem körtúra, ezért a logisztika is külön feladat, harmadrészt pedig csak akkor érdemes elindulni, ha jó az idő – mert amúgy totális önszopatás.

eyja11.jpg

Most mindhárom összejött. A túra a varázslatos Þorsmörkből indul, onnan viszonylag gyorsan, úgy nyolc kilométer alatt felvezet a híres Eyjafjallajökull vulkán oldalába 1050 méter magasba. Az Eyjafjalla és a Hrunajökull között egy keskeny hágón kell átkelni, majd némi fenntartózkodás után a Skóga folyó mellett vezet le a célba az út, Skógarba. Tudtuk, hogy az igazán nagy dolog az a három kilométer lesz, ami odafönn vár bennünket. Az sem volt biztos, hogy végig tudunk menni, benne volt a pakliban, hogy vissza kell fordulnunk. Nem volt ugyanis rendes túrafelszerelés nálunk, futóként indultunk neki, kis zsákkal, némi szél és esőálló meleg ruhával, de bakancs, hágóvas nélkül.

eyja1.jpg

Az induláshoz kibuszoztunk menetrend szerinti járattal Þorsmörkbe, majd a túra végén egy darabot vissza is kellett buszoznunk, hogy fel tudjuk venni kocsit – mindegy miért, nem egyszerű buszjáratokhoz igazítani a programot Izlandon. Ezért nagyjából be volt határolva, mennyi idő alatt érdemes átérni Skógarba, hogy elérjük a buszt. Túratempóval, és az átlagos, vagyis elég szar izlandi időjárást (szél, eső) beleszámolva ez egy 8-10 órás túra, mi ehhez képest 6,5 órában lőttük be a teljesítést.

Fölfelé ezért nyomtuk neki, amennyire lehetett. Ez annyira meredek, hogy nem lehet megfutni – jó, Kilián nyilván megfutja, de átlagos ember nem. Nagyon meleg volt, sütött a nap, alig lengedezett a szél, így izzadtunk, mint a ló. A hágón ugyanakkor nem annyira nyerő a vizes test és ruha, ezért én minden felsőmet levettem és a derekamra kötöttem, futómelltartóban másztam fölfelé. Néztek is rendesen a szembe jövők, akik klasszikus túracuccban voltak (bakancs, hosszú nadrág, pulóver, sapka, baromi nagy hátizsák), hogy ki ez a nem normális. Valóban nem találkoztunk a környéken sok futóval.

eyja2.jpg

Ahogy másztunk a meredek hegyoldalban és visszanéztünk Þorsmörkbe, elállt a lélegzetünk. A folyóvölgy, a környező hegyek, az Eyjafjallajökull látványa egyszerűen leírhatatlan. Ráadásul egy felhő nem volt az égen, a világ végéig elláttunk. Nagyjából azt számoltam, hogy 14-es tempóval kell mennünk átlagban, hogy kényelmesen és biztonsággal elérjük a buszt, így az elején nem akartuk, hogy elszálljunk, nagyjából 16-os tempót tartottunk fölfelé.

A hágó maga, vagyis ahol a két gleccserhegy között át lehet menni egy szűk és rövid kis szakasz, itt láncok segítették a stabil haladást. Az egész túrán nagyjából 900 méter szintet vettünk fel, ebből 800-at az első hét kilométeren. Az utolsó 200 métert ráadásul úgy 250 méter alatt. Épp nem kellett négykézlábazni. Felérve már csípett a szél, így a pucérkodás megszűnt. Az út keresztül vezetett a kitörés után keletkezett két új kráteren. Ezek sima gödrök, mélyedések, nincs püfögés, nincs pokol fenekére vezető lyuk, a két kis horpadást hó fedte.

eyja3.jpg

A hegyoldalban ugyanakkor a hó alól már kibukkant a megfeketedett láva, amit a vulkán köpködött ki. Sok pusztítást nem végzett itt fönn sem a kitörés, inkább a füstje volt hatalmas. A hegyen több nagyobb horpadásba kellett lemenni és ismét felkapaszkodni, általában a mélyedésekben még hó, a tetőn pedig fekete kőzet. A hó néhol egészen fagyos volt, fantasztikus volt futni rajta, máshol viszont besüllyedtünk, helyenként pedig az olvadó jég tetején próbáltunk lavírozni. Itt alig vannak jelzőkarók, mert rendre elfújja őket a szél – úgy százkilós kavicsköteghez kötözik amúgy az útjelző karókat – és nem is lehet hová tenni a jelzést, így a lábnyomokat vagy a betájolt irányt kell követni. Ez jó időben nem gond, ködben, esőben, ahol a látási viszonyok rosszak, könnyen el lehet kavarni.

eyja4.jpg

A hegyen két menedékház is van, az egyik közvetlenül az út mellett, a másik kis kitérővel érhető el. Az útmenti egy picike ház, ahol lehet vizet vételezni, de 500 koronába kerül. Nem éltünk a lehetőséggel, így tovább mentünk, annál is inkább, mert elkezdett fújni a szél.

 

eyja6.jpg

A nehezén túl voltunk, már csak futni kellett lefelé. Ez persze nem könnyű, ha borzasztó köves, sziklás az út kilométereken át, úgy pedig még kevésbé, ha nézelődünk is. A folyót ugyanis több tucatnyi vízesés is megtöri, mire az eléri a tengerszintet.

A kisebbek is sokkal nagyobbak, mint bármi, ami Magyarországon vízesés címszóval látható. Egészen elképesztő, ahogy a víz utat tör magának, kivájja a sziklát, majd a folyton felcsapó párának köszönhetően a part és végig a szurdok zöld színben ragyog. A kavicsok, a sziklák, a partoldalak mind élénkzöldek, zuzmósak, mohásak – erdő itt nem jellemző, inkább fű és bokor.

eyja10.jpg

Nem akartunk nagyon hajtani, nehogy túl hamar érjünk célba, és sokat kelljen várni a buszra, de én nem bírtam a slattyogást, így az utolsó másfél kilométert gyorsabban megfutottam, ahol már nagyon kellemes, földút vezetett, és már pontosan tudtam, hogy egyetlen látnivaló van csak hátra és nem kell megállni semmi más miatt. A túra lezárása Izland egyik legcsodálatosabb vízesése, a Skógafoss. Óriási magasságból zúdul le a víz teljes szélességében, egyszerűen monumentális és csak szuperlatívuszokban lehet beszélni róla. Lélegzetelállító a célba érkezés.

eyja7.jpg

Összességében fantasztikus élmény volt, 5,5 óra alatt csináltuk meg, többet gyalogoltunk, mint futottunk, de ez egy ilyen túra. Lehettünk volna gyorsabbak, de nem az volt a cél, hogy akármilyen tempót csináljunk, hanem hogy kiélvezzük a látványt. Ezt a túrát valójában csak jó időben érdemes lenyomni, mert szélben, esőben igazi pokol a hegy, ráadásul nem is lehet látni sok mindent. Nekünk irdatlan mázlink volt, kifogtuk az évi nagyjából tíz nap közül az egyiket, amikor ideálisak a körülmények. Nem ez az egyetlen hasonló útvonal a környéken, már tervezzük a következőt Landmannalaugar és Þorsmörk között – de ez még egy távoli mese. Addig maradnak a fényképek.

Szénás Kör - avagy hogyan szívasd meg magad

Régóta szemeztem már a kis Szénás Körrel, úgy gondoltam, jó felkészülés lesz az októberi Panorámához, így mindenképpen nyár elején akartam megfutni. Így amint az időjárás enyhülést mutatott, indultam is. Bár végül melegebb lett az előre jelzett 26 foknál, az erdőben egy pillanatig nem volt melegem, a nyílt területeken pedig többnyire fújt a szél. Szóval minden adott volt egy remek 31 kilométerhez.

Szinte minden. Mert amit lehetett, azt azért sikerült elrontanom. Elsőként egyszerűen júniusban rengeteget lazsáltam, szinte egyetlen hosszút sem futottam, így sok volt hirtelen a 31 kilométer és a 900 méter szint. Másodsorban az normális étkezést is hanyagoltam, túl kevés volt a hasznos tápelem, zöldség, gyümölcs. Harmadrészt dehidratált voltam, amit sajnos már az aznapi vedeléssel nem tudtam kompenzálni. Negyedérészt pedig egyszerűen elcsesztem a frissítést. Víz volt, de a kaját csúnyán alulbecsültem. Alapvetően keveset szoktam enni futás közben, mert nem igénylek túl sok pluszt, de azért valami kell. Felmarkoltam az otthon fellelhető zseléket, avokádót, de mindez kevésnek bizonyult, 16 kilométernél mind elfogyott, húsznál pedig eléheztem. Úgy kellett 11 kilométert még megtennem, hogy már nagyon éhes voltam, és ez nagyon megterhelő volt.

erdo2.jpg

A kör maga Solymár központjából indul, öt óra alatt kell megtenni - futva, túrázva hosszabb a szintidő -, a rajt, cél és három ellenőrozőpont QR kódokkal működik. Én nem használok futáshoz navigációt - mégiscsak tájfutó vagyok vagy mi -, mert idegesít a folyamatos pofázás meg püttyögés, ráadásul nem is biztos, hogy mindig úgy van, ahogy a gépnő mondja, és ha nem tudod, hol jársz, akkor egy kis hiba is kilométeres tekergést eredményezhet. Szóval a szöveges és táblázatos itiner mellett a térképet és a tracket szoktam használni - csak a tracket nem szeretem, jobb követni, hogy mikor milyen jelen kell haladni, mert akkor nem kell állandóan a telefont bámulni, ráadásul rosszul is látok. A Szénás Kör itinere pontos, jól követhető, a jelzések újra vannak festve, lényegében hülyebiztos - bár az ember találékony, ha eltévedésről van szó.

erdo4.jpg

Az útvonal kellemes, viszonylag gyorsan betér az erdőbe, és csa néha jön ki onnan lakott településre. Az első ellenőrző pont 7,9 kilométernél van, a remeteszőlősi zenélő kútnál. Már itt fáradt voltam, ami nem jelentett túl sok jót a jövőre nézve, de szerencsére ez az állapot viszonylag sokáig nem lett rosszabb. Mivel itt és 19,9 kilométernél is volt vízvételi lehetőség, ezért nem kellett sok liter vizet cipelni, elég egy nagyobb kulacs. Persze végső esetben boltot is lehet találni. A dehidtratáltság miatt szinte végig szomjas voltam, miközben állandóan pisilnem kellett, olyan voltam, mint egy elhasznált szivacs, amelyiken azonnal átfolyik a víz. A rengeteg ivás persze azzal is járt, hogy kimosta az összes sót a szerveztemből, amit nem pótoltam vissza, de víz nélkül még kevésbé bírtam volna.

erdo3.jpg

A terep innen kezd emelkedni, egészen a Nagy Kopaszig, 15,1 kilométerig. Az erdő csodálatos, hűvös, a mászás így nem volt annyira megerőltető. Eredetileg négy óra alatt gondoltam, hogy beérek, de a körülmények miatt gyorsan be kellett lássam: ez illúzió, valójában a teljesítés a kérdés. Szinte végig úgy diktáltam a tempót, hogy az utolsó mászásra még legyen tartalék, tudjak hová lassulni. Emiatt a Nagy Kopasz kilátójába inkább nem mentem fel, tartottam tőle, hogy úgy kifutok az időből - és így is lett volna.

Innen egy kisebb ereszkedés után Nagykovácsiból visz az út fel a Kutya-hegyre és a Nagy Szénásra. A környéken nőttem fel, szóval ismerem ezt a helyet, de mindig annyira lélegzetelállító innen szétnézni, mintha először látnám. A lankákon lengedező fű, a keresztül-kasul futó ösvények, a bokorpamacsok miatt megéri ide feljönni. Persze amikor másztam, nem épp ez forgott az agyamba, inkább b-vel és k-val kezdődő szavak. Itt már nagyon fáradt voltam, csak az hajtott előre, hogy ha felérek, már csak hat kilométer lesz hátra, az is lefelé, vagyis tényleg ez a mászás az utolsó erőfeszítés, amit meg kell tennem.

szenas.jpg

Persze a lefele sem volt annyira könnyű, ahol volt egy kis pozitív nulla, már száz méterenként meg kell állnom, annyira fáradt voltam. Néztem a térképet, hogy hol kell a kék kereszt után a kék sávon menni, és néztem, hogy mi a szart jelent az OKT, miért nem lehet normális jeleket írni a térképre. Aztán amikor rájöttem a megoldásra, már csak röhögni tudtam magamon. Négy kilométer volt hátra, amikor totál kétségbe estem, hogy még milyen messze van a vége. A kezemben volt a kulacs, párszor fejbe vertem magam vele, hogy ne rinyálj már, picsa, és mentem tovább. Tudtam, hogy békanyálon múlik, hogy beérek-e szintidőn belül vagy sem. Amikor megláttam az aszfaltutat, fellélegeztem, mert az már tényleg a vége.

dsc_2410.jpg

Szaladtam a célhoz, amikor két futó meglátott, odakiáltották, hogy ők most fognak indulni, mindjárt jönnek. Benyomtam az utolsó kódot, 4:58 alatt beértem, vagyis megérte tolni a végén. Lerogytam a járdára. A két futó pár perc múlva odasétált, kérdezték, van-e kedvem még egy körre. Gondoltam, ez ilyen futós vicc, de kiderült, hogy nem, ők húsz perccel előttem értek be, pihentek kicsit, majd indultak ki a második 31 kilométerükre. Én csak a kávézóig tudtam elkúszni az éremért és egy mandulás sütiért.

Teljesítménytúra gyerekkel

A héten keveset futottam, egy sima tízes és egy vasárnapi tájfutás mellett szombaton túrázni voltunk családilag. Ez nem volt valami kimerítő, kevesebb, mint 15 kilométert mentünk, de most nem is ez volt a cél. Hanem a hétéves gyerek megmozgatása. 

Alapvetően a gyerekre is átragadt a futás szeretete, így könnyen bevonható a programokba - ez többnyire tájfutásokon jön össze, hiszen ott van ovi, illetve az egyesületi tagtársakkal és gyerekeikkel jól eljátszik amíg mi kinn vagyunk, és van gyerekeknek való verseny is - erről majd még írok külön is egyszer. Sima versenyekre elvétve viszünk gyereket, mert ez egyszerűen neki unalmas és hosszú. 

Ezt áthidalandó kitaláltuk, hogy az idén a gyerekkel teljesítménytúrákat fogunk csinálni. Méghozzá a Cartographia kupát - a Carto minden évben beválogat kéttucatnyi teljesítménytúrát a programfüzetébe, amelyből ha megcsinálunk legalább nyolcat, kupát kapunk. A gyerekeknek elég hatot is teljesíteniük. A túrák legalább tíz kilométeresek, de benne van a Kinizsi 100 is, szóval elég nagy a szórás. A gyerekkel vállalt hat túra 10-15 kilométeres, a fennmaradó kettő pedig legalább húsz. A túrák szanaszét vannak az országban, választhatók így közeliek, de tavaly elmentünk Szendrőre, ahová egyébként tuti nem mentünk volna el csak út letolni egy 25-öst - és ez volt az egyik legjobb túránk. A gyerekkel nyilván nem, de a kettesben tervezett túrákat lefutjuk - fölfelé slattyogás, amúgy futás.

baradla.jpg

Szombaton különleges túrán voltunk, abban ugyanis benne volt egy 2,5 kilométer hosszú barlangtúra is a Baradla-barlangban, ezt követte a 11 kilométeres tényleges túra Jósvafőtől vissza a barlangbejáratig. A barlangi részt nagyon élvezte a gyerek, félúttól a túravezető mellett ment, hátra se nézett, hogy mi egyáltalán hol vagyunk, közben diskuráltak ki tudja, miről.

A barlangból kiérve nagyon jól esett a meleg, én már eléggé átfagytam a tízfokos barlangban. Innen jött a túra legnehezebb része, ahol felvettük gyakorlatilag az összes szintet Aggtelekig. Szerencsére ezt követően nagyon kellemes szakasz következett a hűvös erdőben. Az utolsó néhány kilométeren szinte végig napon voltunk, ez megviselte kicsit a gyereket, ráadásul a terep is nehezen járható, gazos, helyenként sziklás volt. Így nagyon megörült, amikor meglátta a célt.

aggtelek.jpg

S hogy élvezi-e? Néha azt gondolom, nem, mert nyafog és nem tetszik neki semmi, ugyanakkor ha mesél a túrákról, akkor nagyon lelkes, és alig várja a következőt. Szóval amíg van kedve, addig csinálja, ha pedig azt látjuk, hogy már nem érdekli ez az egész, akkor nem fogjuk erőltetni. Ugyanakkor egyelőre - talán mert még abban a korban van, amikor a szülők a legfőbb példamutatók - nagyon lelkes, ha futásról, tájfutásról vagy túrázásról van szó. 

Futás 35 fokban - noormális?

Aki 35 fokban fut, az alapvetően nem normális. Vagy versenyez. De a kettő gyakran együtt jár. Sok mindenen lehet változtatni, de ha a rajt 11-kor van, és a terep nyílt, mezős, ligetes dimb-domb az Alföldön, akkor a lényeg nem módosítható: rohadt meleg lesz. Fischerbócsa jellemzően ilyen, többször gyulladt itt ki az agyunk, illetve a környéken, Zsanán és Tázláron a rendszerint pünkösdi hétvégén rendezendő homokháti tájfutó versenyen. Tájfutás, naná, de augusztusig nem lesz verseny, úgyhogy ez most még belefér, utána jönnek a kommersz témák. 

Három nap, három futam, tökig beöltözve, mert az alföldi bozót, pázsitfű, királydinnye, bogáncs és úgy összességében a gizgaz nem viccel - pedig csalán és szedres itt nincs, na még csak az kéne, tényleg. Szóval most kipróbáltam a lábszárvédő helyett a vastagított zoknit, hátha jobb lesz. Kényelmesebb, az biztos, de a toklász és kis társai befurakodnak a szöveten át a bőrbe is, úgyhogy nap végére tele voltam piros pöttyökkel, volt, amelyik kis gennyes kráterré alakult.

Alapvetően nincs bajom a meleggel, ha tudok eleget inni, nem zavar, hogy rámolvad a ruha - tök fekete bozótnadrág, hosszú zoknival súlyosbítva kicsit más, mint rövidnaciban suhanni a Duna-parton. A fejem ugyanakkor hajlamos elfüstölni, és akkor már nagyjából mindegy, mi történik, a vége pusztulat. S hogy ez mennyi idő után jön el? Ezt sosem tudtam megfejteni. Első nap két futamom volt, egy a gyerekkel, egy egyedül. Az első inkább slattyogás volt, semmint futás, de a napon voltam, a magam futama sem nagyon emlékeztetett intenzív mozgásra. De nem volt gáz. Összesen kilenc kilométer, nagyjából két óra napfürdőzés.

tazlar.jpg

Második nap viszont alig tudtam magam bevonszolni a célba. Gyerekkel fél óra, plusz a rajtmenet kétszer egy kilométer tűző napon. Mire a magam futamára kiértem ismét a rajtba, már füstölt a fejem. A táv ugyanannyi, mint az első napon rajtmenettel együtt. Mégis sokkal nehezebben bírtam, nem tudom, miért. A harmadik napon csak a magam futamára mentem - a gyereket az apja vitte ki - mert az így is elég hosszú volt, 6,3 kilométer légvonalban, tejesítve kicsit több, mint nyolc másfél óra alatt. A végére nagyon szomjas voltam, pedig volt középtájon frissítő, sőt az egyik pontom egy hatalmas eperfa alatt volt, így a fekete eperből is csócsáltam kicsit. A végén nagyon szomjas voltam, de nem voltam annyira kikészülve, mint előtte. 

Szóval fene tudja, min múlik. A nyolc-tíz kilométer persze nem akkora tétel, az UTH-sok tízszer többet mentek hasonló körülmények között a hétvégén. De futottam már félmaratont és 30 kilométert is irdatlan hőségben, és igazából a táv és idő nem rontott sokat a helyzeten. Ha az eleje ment, akkor ment a többi is, a tempó persze kicsit lassabb, de okosan beosztva az erőt túl lehet élni a 30-35 fokot. Ismerni kell magunkat, már előre tudni kell, hogy fél óra múlva milyen állapotban leszünk, és annak fényében kell már most cselekedni. Akár inni, akár egy vödör vizet a fejünkre önteni, mindegy.

De azért ha lehet, a kritikus időszakban - 11 és 15 óra között - ne menjünk futni. Csak ha nem vagyunk normálisak. Vagy nem versenyen indulunk. Esetleg mindkettő.