A hosszútávfutó naplója

Az Etnán futni és nem meghalni

2019. július 30. - Memuka

Kell egy kamásli. Eddig is sejtettem, hogy kellene, de most már biztos is, mert ide legalább még egyszer visszajövünk, és ki tudja, hány hasonló futást tervezünk még. Kilencedik alkalommal rendezték meg az Etna Trailt, ami egy háromnapos verseny négy távval és az idén a füstölgő és lávát köpködő Etnával.

etnaindulas.jpg

Mi a 24 kilométeres távot választottuk (mellette volt még 94, 52 és 12 kilométeres is, a leghosszabbat egyébiránt egy magyar futó, Bartha Bálint nyerte), a verseny az 1500 méter magasan lévő síközpontból indult, majd felkacskaringózott egészen 2200 méterig, majd ismét visszatért a síközpontba. Összesen 1100 méter szintet vettünk fel.

Az első hat kilométer egyfajta bemelegítés (vagy beetetés) volt, kellemes dimbeken-dombokon vezetett az ösvény a hűvös fenyvesben. A tisztásokon sarjadozó pajzsika és valamiféle bíborszínű virág jelezte, hogy ez alapvetően zord vidék, nem a klasszik mediterrán táj. Nem is volt nagyon meleg, épp húsz fokban indultunk. Az első frissítő után aztán elkezdődött az igazi verseny.etnapajzsika.jpg

Még mindig az erdőben haladtunk, de már fölfelé. Néhol volt pihentető sík rész a pályában, de azért nagyjából 12 kilométerig keményen emelkedett. Még mindig jobbára erdős tájon haladtunk, de ahol megritkultak a fák, már fekete kövek uralták a vidéket. Az első igazi erőpróba a 12 kilométernél elhelyezett frissítő előtti néhány száz méteres szakasz volt, amikor szinte négykézláb, de legalábbis fától-fáig lehetett haladni fölfelé. Egy lánnyal másztunk egymás mögött, néha meg-megállva lihegni, mint a nagymamák, akik hónuk alatt cipelik a dinnyét a hetedikre, mert rossz a lift.

etnafak.jpg

Fontos tényező, hogy itt még volt ösvény. Aztán ez a fákkal, erdővel együtt lassan-lassan eltünedezett. A szélvédettebb horpadásokban kisebb csoportokba verődbe még dacoltak a heggyel a fák, de az uralkodó szín itt már a szürke és a fekete volt. Amerre a szem ellátott kisebb-nagyobb buckák, dombok követték egymást, a legtöbbnek vékony ösvény vezetett a gerincén. Fantasztikus élmény volt itt futni, annyira, hogy le is tértem a pályáról, nem néztem a szalagozást, csak követtem egy fickót, akiről kiderült, hogy csak egy túrázó. Száz métert tettem csak meg, mikor gyanús lett, hogy nincs szalag, szétnéztem egy kicsi dombon, és fordultam is vissza.

etnalanka.jpg

Nem tartott sokáig ez az idilli állapot, mert 13 kilométernél elkezdődött az igazi kemény menet fölfelé. Itt már nem voltak utak, vagy csak nagyon nagy jóindulattal lehetett a köves, sziklás akármit ösvénynek nevezni, cserébe pergő kavics, térdig érő sziklatorlaszok és kézzel-lábbal közlekedés annál inkább. Még indulás előtt megnéztem a szintmetszetet, amely szerint 15,5 kilométernél volt a pálya legmagasabb pontja, onnan már csak lefelé kell csorogni. Csak odáig kell felérni.

etnafak_1.jpg

Ezt mantráztam, miközben küzdöttem fölfele a sziklákon olyan lassan, hogy az órám helyenként nem is tudta mérni. Még így is meg kellett néha állnom levegőért kapkodni. Nagyjából 2000 méteren lehettem, nem mondanám egyértelműen, hogy légszomjam volt, de valószínűleg itt már érezhetően kevesebb volt az oxigén. Utólag megnéztem a pulzusom, egyszer sem ment 180 fölé, márpedig bőven 180 felett sem szoktam érezni ilyen ólmos fáradtságot, vagyis egyszerűen a levegő fogyott el.

A mászás végén már nem volt növényzet, csak szürke és fekete kőtömbök és kavicsok, mellettünk hatalmas kaldera, azon túl pedig a központi kráter. Előző nap köpködött, folyt a hegy oldalán a láva, tátott szájjal néztük az autópályán haladva, a versenyen azonban csak füstölgött. Néha olyan hangokat hallottam, mint mikor egy billencsről ömlik le a terméskő rakomány, de be kellett látnom, nincs az a billencs, ami ide feljön. Szóval ez csak az Etna lehet. Ott dübörgött a kaldera túloldalán.

etnakrater.jpg

Gondoltam, túl vagyok a nehezén, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. A lefele menetel azt jelentette, hogy a hegyoldalban bokáig érő kavicsban kellett oldalazni, majd amikor már azt hittem, belehülyülök, ugyanezen a terepen jött a hullámvasutazás. Nem voltak nagy emelkedők vagy mély völgyek, de a terepviszonyok rendkívül megnehezítették a haladást. A látvány ugyanakkor csodálatos volt: pamacsokban nőttek öt centi magas szúrós bokrok és valami kamillára emlékeztető sárga virág, élénk kontrasztot képezve a fekete kavicsrengeteggel. A bokrokban milliónyi szöcske izgett-mozgott, egy szélvédett horpadásban hallani is lehetett folytonos zizegésüket.

etnaviragok.jpg

A lejtőkön könnyű volt csapatni, csak bele kellett engedni a lábam a kavicsba, fölfelé ugyanakkor a cipőmbe ömlő kavics szúrni kezdett – visszautalnék a bejegyzés első mondatára, ilyen terepre kell a kamásli. Kétszer kellett megállnom kiönteni a kavicsot a cipőmből. Húsz kilométerre volt meghirdetve a harmadik frissítő, gondoltam, addig kell kibírni, hiszen az már biztosan út mellett lesz. Ez egyrészt így volt, másrészt az az út annyiban volt csak jobb, hogy a kicsi helyett bazinagy kavicsokkal volt tele.

osveny_1.jpg

Az utolsó részen úgy voltam vele, hogy már csak négy kilométer, innen már becsorog a híg fos is (nagyjából ilyen friss voltam), amikor megláttam egy kanyar után, hogy kis alakok küzdik magukat fölfelé egy sípályán. Ez minden bizonnyal a szervezőség szlusszpoénja volt, hát annyira nem értékelte ott senki. A befutó előtt még egy utolsó szinte négykézlábas mászás nyomta ki belőlem az utolsó energianyalábokat, de onnan már tényleg csak pár száz méter volt hátra.

etnacel.jpg

Az órám szerint 22 kilométer volt a pálya, és a kiadott itiner szerint is, de spongya rá, ez egy 24 kilométeres verseny volt. Eredetileg három órás menetidőt számoltam, de nem vettem figyelembe az alábbi aprócska tényezőket: nincs út és nincs levegő a pálya jelentős részén. Így végül négy óra 17 perc lett. Olyan fekete volt a lábam, mintha szenet bányásztam volna, a hátamon fürdővízzé melegedett zsákos vízzel lezuhanyoztam a legretkesebb testrészeimet, felvettem a szandit, a rózsaszín ruhát és felfaltam a jól megérdemelt pastámat egy tonna parmezánnal fűszerezve.

A bejegyzés trackback címe:

https://hosszutavfutonaploja.blog.hu/api/trackback/id/tr514986576

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.